HTML

NYELVISZTÁN

"A nyelv semmivel sem inkább kulturális találmány, mint mondjuk a függőleges testhelyzet." (Steven Pinker)

Nyelv és Tudomány

Friss topikok

Linkblog

Megfenyegették a költőt

2011.03.16. 11:30 | hajófűtő

Mint annyi más költőnk, Tóth Árpád is az újságírói pályát választotta, hogy el tudja tartani családját. Anyagi kényszerből hol Debrecenben, hol Budapesten élt, és bár nem érzett magában tehetséget a prózaíráshoz, publicisztikája kötetekre rúg. Ki gondolná, hogy a halk szavú lírikus komoly botrányba keveredett, Manszika gáláns lovagjai még testi épségét is fenyegették? 

Az aradi születésű, gyermekkorát Debrecenben töltő Tóth Árpád 1905-ben iratkozott be a budapesti bölcsészkarra. A családot édesapja tartotta el, aki nemcsak szobrász volt, de Kossuth Lajos emlékének megszállottja is. Az ifjú költő egyetemi évei alatt ismerkedett meg a modern irodalmi törekvésekkel, és különböző lapokban, köztük Hétben és a Vasárnapi Újságban már versei is megjelentek. 1908-ban aztán az induló Nyugat munkatársa lett. Elsősorban Ady Endréért rajongott, habár költői alkatuk, költészetük nem hasonlított. A következő évben ott kellett hagynia az egyetemet, ugyanis apja debreceni Szabadság-szobrát súlyos bírálat érte, és ezután nem kapott megrendeléseket . Hazatért Debrecenbe, hogy ő tartsa el a családot.

Tóth Árpád
Tóth Árpád (Forrás: Wikimedia commons)

 

Szerkesztőségből szerkesztőségbe

Először a Debreceni Független Újság, majd a Debreceni Nagy Újság munkatársa lett, de a Nyugatnak továbbra is küldött verseket. Lapja 1913-ban megszűnt, ezért az újabb anyagi nehézségek elől ismét Pestre költözött. Akárcsak Adyt, Hatvany Lajos vette pártfogásába. Az Esztendő segédszerkesztője lett, megnősült, majd a Vörösmarty Akadémia titkárává választották. Súlyos tüdőbaja miatt ekkor már többször is szanatóriumi kezelésre szorult.

„Nagy költő volt; kétségkívül és vitán fölül az. Másokról, hangosabbakról, Adytól kezdve, lehetett vitázni. Az ő költészete nem adott fogózót a vitáknak. Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. Kevés ilyen harmonikus jelenség van az egész magyar irodalomban; igazán a Berzsenyieket, Kölcseyeket kellene idézni.” (Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe)

1921-ben Az Est munkatársa lett, ami nagy előrelépést jelentett újságírói pályáján. A Miklós Andor, sajtómágnás alapította napilap a 20. század első felének legkorszerűbb és legolvasottabb lapja volt. Rá épült a három napilapot magában foglaló Est Lapkiadó Részvénytársaság, amely az ország legnagyobb újságmonopóliuma lett. Ide tartozott még Az Est mellett a Magyarország és a Pesti Napló is. Ezekbe írt Tóth Árpád vezércikket, kritikát, színes híreket, amire éppen szükség volt. Lelkiismeretes újságíró volt.

Tóth Árpád, az újságíró

A szerkesztőségi munka minden idejét és energiáját lekötötte, a Nyugatnak ekkor már alig küldött verseket. Ebben az is közrejátszott, hogy a folyamatos anyagi gondokkal küzdő Nyugatnál az Est Lapok többet fizettek nemcsak a cikkekért, de a versekért is. Az Est volt az utolsó munkahelye: 1928-ban, mindössze 42 évesen, tüdőbajban elhunyt. Temetésén a Nyugat szerkesztője, Babits Mihály búcsúztatta.

 

 

Publicisztikája

Első ismertetőit, bírálatait a Nyugat Figyelő rovatába írta debreceni költők verseiről, könyvekről, japán grafikusok, angol és holland festők képeiről. Stílusa pontos, de egy kissé „modorosan elegáns” volt – írja róla Kocztur Gizella műfordító, válogatott publicisztikájának szerkesztője. A következő idézet a Nyugatba írt első cikkei közül való, három fiatal debreceni költő, Nagy Ferenc, Simonka György és Szombati Szabó István versesköteteit kritizálja benne.

„Elolvasva könyvüket, úgy látom, hogy ezek a fiatalok tele vannak gőgös akarással és unalmas színtelenséggel. Kedves nekem a fiatal versek dagálya, bombasztikus naivsága, mert friss, csakhogy még kibontakozatlan erőt érzek bennük s a magam bágyadtas és érzékenykedő lírájára gondolva, irigyelem nyers, sokat ígérő brutalitásukat” (Szomorú fűzek alján)

A Debreceni Független Újságba színibírálatokat írt. Ez lehetővé tette, hogy ingyen járjon színházba, és az egyetemtől elszakadván is kapcsolatban maradhatott az irodalommal. 1911 őszétől a Debreceni Nagy Újság belső munkatársaként megismerte az igazi szerkesztőségi munkát. Tóth Árpád  magát lírikusnak tartotta, maga is elismerte, hogy a prózával sokat küzdött. Az újságírás azonban rákényszerítette a prózaírásra. Írásainak nagy része a napi hírek anyagát kommentáló, szatírikus hangú kroki volt. Ezek az írásai azért is voltak izgalmasak, mert témáik az első világháborút megelőző évek magyar nyomorúsága, az európai háborús készülődés mozzanatai voltak. Mindezt szatírikus kedvének görbe tükrében írta meg, és az embertelen, antidemokratikus, kultúraellenes eseményekkel fordult szembe. Történelmi anekdota című írásában arra az akkoriban a világsajtót is bejáró történetre reflektál, ami szerint az országát körbevizitelő, civil ruhás Miklós cárt le akarta tartóztatni egy rendőr.

„Úgy esett a dolog, hogy a minden oroszok cárja átutazott birodalma részein, végigvizitelte a kis- és nagyvárosokat. A régi potemkiniáda ismétlődött meg, mindenfelé demonstrálgatták a felséges úr elé, hogy milyen boldog és megelégedett az orosz nép. Eddig rendjén való volna a dolog, mert hiszen az már évezredek óta így szokás, hogy azok az országrészek, amiket az uralkodók meglátogatnak, direkt a legderűsebb boldogság-pózba vágják magukat.”

 

„Másnap aztán rámjárt a rúd.”

Amikor a rövid életű Debreceni Nagy Újság 1913-ban megszűnt, Tóth Árpád visszaköltözött Pestre, és egy ideig a Nyugat munkatársa maradt. Ebben az időben bírálatai érettebbé és higgadtabbá váltak. Amíg el nem fogadta Az Est Lapok által felajánlott munkatársi állást, nehéz körülmények között élt, ráadásul családjáról, gyermekeiről is gondoskodnia kellett.  A fehérterror idején, mint sok más írót, őt is mellőzték.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét Tormay Cécile írónő alapította 1918-ban. A háború után az elszakított területek menekültjeinek, a hazatérő hadifoglyoknak és a Nemzeti Hadseregnek ruhát gyűjtöttek, füzetekben tájékoztatták a világ asszonyait a Magyarország elleni hazugágokról, szociális- és gyermekvédelmi munkát végeztek, internátusokat, iskolákat szerveztek. A szervezetet 1946-ban feloszlatták.

Végül anyagi gondjai rákényszerítették, hogy elszegődjön munkatársnak Az Est szerkesztőségébe. Néhány ironikus hangú cikke miatt összetűzésbe keveredett a jobboldali Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségével, vagyis a MANSZ-szal, amit ő „jámbor rosszmájúsággal” Manszikának keresztelt. Az esetről 1922-ben, a Nyugatban írt:

Tóth Árpád, az újságíró
Forrás: Wikimedia commons

„Szóval a világért sem sértettem meg senkit, csak némi szatírát próbáltam hegyezni a szövetség egyik furcsán nőies logikájú, zűrzavarosan politizáló gyűléséről. Másnap aztán rámjárt a rúd. Több kurzus-újságban erélyes közlemény jelent meg, mely szerint Magyarország legkitűnőbb vívói felajánlották védelmüket a megbántott egyesületnek, s a „durva” sértések megismétlődése esetére megtorló elégtételszerzést ígértek.” (Kedves Király Gyuri...)

A költőt végül Király György irodalomtörténész és műfordító védte meg,  szerencsére csak írásban: az eset nem fajult tetlegességig.

 

"Thomas Mann a feleségét is elhozta látogatóba"

Habár gyakran ironikusan írt a magyar írósorsról, egyetlen és igazi szenvedélye mégiscsak az irodalom volt. A Nyugat „Figyelő” rovatától kezdve, egészen haláláig írt cikkeket klasszikus vagy modern, külföldi és magyar szerzőkről szeretettel és egy kissé bábáskodva is. Az Estben, 1922. január 15-én jelent meg tudósítása Thomas Mann Móricz Zsigmondéknál tett látogatásáról :

„Feszült várakozás. Móricz Zsigmond, akinek ősi és kemény magyarságához többek között az is hozzátartozik, hogy nem szívesen birkózik a germán beszéddel, drukkolva várja a „német”-et: hogyan fognak diskurálni? Furcsa is a helyzet: két európai nevezetességű nyelvművész, akik most majd éppen egymással szemben nem tudják hasznát venni annak, amiben elsőrangúak! … Mann Móricz ágyához ül, s beszélni kezd. Azonnal konstatáljuk, hogy vele ugyan nem nehéz a diskurzus. Egész kis előadásokat rögtönöz színes, bő szavakkal, minden dialektustól ment, könyvnémethez szokott magyar fülnek is könnyen érthető, mintakifejezéssel.” (Thomas Mann látogatása Móricz Zsigmondnál)

Hasonló szeretetet érzünk a következő idézetben is, ami egy Ady Endréről mintázott bronzplakett elkészülésének alkalmából írt cikkből származik és 1928-ban, Az Estben jelent meg.

„Ady profilja díszíti a bronz-lap egyik oldalát, s klasszikus méltósága vetekszik a régi római császárok érmein látható, dekadensen majesztétikus arcélekkel. A remekül egybefogott érc-hajat nem díszíti babérkoszorú, és mégis, a szemlélő úgy érzi, ez az arc egész babárligetek árnyától fönséges. A plakett másik oldalán puritán, tiszta vonalú szimbolikus dombormű példázza a Repülj hajóm költőjének messzi jövőbe törő, győztes lendületét.” (Ady Endre bronz-arca)

A lírikus Tóth Árpád jelentősebb, mint a prózaíró vagy akár a publicista. Prózában nehezen fejezte ki magát, a novellaírással is nehézségei voltak, hiszen saját bevallása szerint nem tudott alakokat megformálni, az életből ellesett pillanatokat a papíron hitelesen visszaadni. Cikkeiben viszont érezhetőek a költészetéből ismert hangulatok, és amikor olvassuk őket, néhány pillanatra elfelejtjük, hogy újságot olvasunk.

 

Németh Niki

 

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom árpád újságíró költő tóth

A bejegyzés trackback címe:

https://nyelvisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr242743819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.