Az elfogadott tudományos álláspont a székely rovásírást a régi török rovásírással rokonítja. Ennél korábbi leletekkel és írásrendszerekkel még bizonytalanabb a kapcsolata. A türk rokonítás elméletének komoly földrajzi, történelmi és nyelvészeti okai vannak, de a formai és időbeli eltérések túl nagyok ahhoz, hogy az elmélet minden kétséget kizáróan meggyőző legyen – Péli Péter cikke.

 A tavalyi felújítás során a XIV. század elején kápolnabővítéssel létrehozott székelyderzsi templomból számos 1419-ben készült freskótöredék került napvilágra. Egy befalazott ablakból került elő ez a rovásírásos tégla (Fotó: MTI/Oláh Tibor)
 

Székely asztalos lévén, nagyapám még vésett botokra jeleket, melyeket kisgyerekként még magam is láttam. Sajnos, már nem taníthatta meg a jelentésüket. Azóta foglalkoztatnak engem is e jelek.

A székely-magyar rovásírás (mostantól röviden székely rovásírás) eredetének legalább három elmélete ismert. Elsőnek említendő a jelenleg tudományos körökben leginkább elfogadott vélekedés, miszerint a székely rovásírás a türk rovásírásból fejlődhetett ki, még a honfoglalás előtt. Így aztán a székely rovásírás beleillik egy olyan származtatási rendszerbe, amelybe szinte valamennyi közel-keleti, európai, és indiai írásmód beletartozik, és amely a föníciai abdzsad-ig (magánhangzók nélküli ábécé) és az azt megelőző egyiptomi hieroglifákig vezeti vissza a különböző ábécéket.

Horváth Iván, az ELTE régi magyar irodalomtörténeti tanszékének vezetője sajátosabb álláspontot alakított ki a kérdésről. Szerinte is létezhetett egy honfoglalás előtti magyar írásrendszer, de ennek léte és folytonossága a rendelkezésre álló régészeti leletek alapján nem igazolható tudományos igénnyel. Horváth Iván szerint a ma ismert székely rovásírás sokkal inkább tűnik 15-16. századi magyar humanista fejlesztésnek, amelyet – ha régebbi alapokra épült is – a humanista kor nyelvi és írásmódbeli logikája jellemez leginkább.

A harmadik kategóriába több, gyakran egymásnak is ellentmondó elmélet tartozik, amelyek a székely rovásírás meglehetősen szélsőséges kifejlődési pályáját próbálják népszerűsíteni: az írás eredetét a föníciainál is korábbra datálják, vagy attól teljesen függetlennek tarják. Ez utóbbi elméletek a tudományosság legalapvetőbb elvárásainak is hiányában vannak – különösképpen pedig ellentmondanak Karl Popper (1902-1994) cáfolhatósági feltételének, így itt nem tárgyaljuk őket. (Popper szerint csak olyan elmélet fogadható el tudományosan alátámasztottnak, amelyet előre megjelölt kritériumok alapján meg lehet cáfolni.) Általában kétnyelvű feliratok vagy kellően hosszú és legalább részben ismert tartalmú szövegek szükségesek egy nyelv vagy egy írás megfejtéséhez. Azokat az elméleteket, amelyek pár ezer éves, szövegkörnyezet nélküli jelek jelentéséről szólnak, nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, így érdemben vitázni sem lehet róluk.

Az Orkhon-völgy és a székely rovásírás türk rokonítása

A mongóliai Orkhon-völgyben két hatalmas obeliszket találtak a 19. század vége felé. Az obeliszkek egyenként több száz karaktert tartalmaztak. Vilhelm Thomsen dán filológus 1893-ban fejtette meg a pár évvel korábban talált oszlopok török feliratát – gyakorlatilag ettől a ponttól datálódik a székely és türk rovásírások rokonításának történelme is.

A feliratok megfejtéséhez Thomsennek szüksége volt kétnyelvű (kínai-türk) feliratokra – akárcsak 70 évvel korábban Champollionnak az egyiptomi hieroglifák megfejtésénél – illetve hasonló korú görög betűkkel írt török feliratokra is. Az i.sz. 730 körülre datálható emlékmű-obeliszkekről Thomsen bebizonyította, hogy török nyelvűek, és ezzel igazolódott, hogy a közép-ázsiai török népek akkor már használtak egy saját ábécét.

Az obeliszkekbe vésett feliratok a török nép eredetének legendáját mesélik el, aranykorukat, kínai leigázásukat, majd felszabadulásukat. A szöveg letisztult stílusa a török nyelv lényeges korábbi fejlődésére enged következtetni. Hasonló hosszúságú és korú magyar leletet még nem találtak eddig. A régi türk írásrendszer elnevezése az orkhoni leletek alapján orkhoni vagy régi török ábécé.

Ugyanennek az írásmódnak különböző kőbe vésett változatai nagy számban maradtak fenn a Jenyiszej és a Talasz-folyó (mai Kirgizisztán) környékén is a 8-10. századból. A türk írásrendszereket legalább nyolc alfajra lehet bontani, melyek mind eltérnek egymástól egy kicsit, de nagy a jelek jelentése közti átfedés, lényegesen nagyobb (kb. 20), mint bármelyiküknek a székelyrovásírás betűivel (2, lásd lejjebb). A türk írás legnyugatabbi változatai a Don környékéről származnak.

A török népek által lakott hatalmas területek magukba foglalták az ősmagyarok honfoglalás előtti feltételezett tartózkodási területeit is. Ez a történelmi-földrajzi összefüggés az egyik első oka a székely rovásírás alapvetően türk rokonításának. A honfoglalás előtti ősmagyarság bizonyíthatóan írást ismerő és saját ábécét használó török népekkel élt együtt az Északközép-Ázsia és Kelet-Európa közötti síkságokon.

A székely és türk rovásírások további kapcsolatai

A székely rovásírás türk rokonításának másik oka szorosan egybefügg az előző érveléssel. Mind az „ír” mind a „betű” szavunk török eredetű, így legvalószínűbb, hogy török népeken keresztül találkozott a magyarság legelőször az írással. Természetesen a végső kapcsolat a fentebb valószínűsített rokonításban a két írásrendszer közötti formai hasonlóság lenne. Ez az utolsó pont azonban már nem teljesen egyértelmű: a szakértők véleménye lényegesen eltér a székely és türk írásjelek hasonlóságának megítélésében – erre a pontra hamarosan visszatérünk még.

Meg kell még említeni a türk rokonítás okai között, hogy az általunk ismert szinte valamennyi európai, közel-keleti és indiai írásmód szerves összefüggéseket mutat. A föníciai írástól függetlenül is kialakultak ugyan írásmódok, mint például a kínai írás vagy az amerikai maja hieroglifák, de egymással szervesen érintkező kultúrák látszólag kivétel nélkül a már létező sémákra hagyatkozva alakították ki saját írásmódjaikat. Ezen logika alapján pedig a török áll a legközelebbi bizonyított történelmi-kulturális kapcsolatban az ősmagyarsággal.

Aki már látott rovásírást, az tudja, hogy nem feltétlen van minden magánhangzó jelölve. A régi rovásírásos emlékek értelmezési problémájának szerves része, hogy a székely rovásírás, a régi türk íráshoz hasonlóan, gyakran „ugratja” a magánhangzókat. Ez azt jelenti, hogy egységes hangrendű szavaknál csak az első magánhangzót kell jelölni, továbbá az „e” leggyakoribb magánhangzóként rendszeresen kiíratlan marad. A magánhangzó-ugratásnak gyakorlati okai vannak, mivel a hagyományos fára vésésnél hasznos helyet lehet így megtakarítani.

A magánhangzó-ugratás ugyanakkor utalhat az orkhoni írás szemita eredetére is, mert az eredeti szemita ábécék (a föníciai, a héber, az arab vagy az arámi) mind magánhangzó nélküli abdzsadok voltak. Itt érdemes megemlíteni, hogy az orkhoni írás származása sem teljesen tisztázott. Az orkhoni írásmódnál régebbi türk feliratok még sokkal több, 150 különböző jelet tartalmaznak, és az orkhoni feliratok megfejtője, Thomsen szerint a régi türk betűk akár a szarvasmarhák megjelölésére használt kláni tulajdont jelző tamga jelekből is kialakulhattak a közeli kínai nyelv jeleinek hatására.
A türk rokonítás hiányosságai

Bár földrajzi, történelemi és nyelvészeti összefüggések is valószínűsítik a székely rovásírás türk eredetét, a fonéma-megfelelések ezt csak részben támasztják alá. A szakértők véleménye erősen eltér a fonetikus megfelelések számának megítélésében. Két különböző ábécé egy-egy jele akkor felel meg egymásnak fonetikusan, ha ugyanazt a hangot jelölik, illetve akkor rokonok, ha hasonló hangokat jelölnek. A definícióból is látszik, hogy csak a pontos megegyezés objektív fogalom. Ezért lehet az, hogy míg a rovásírás első modernkori szakértője Sebestyén Gyula még 22 betűpár türk rokonságáról ír 1915-ben, nyolcvan évvel később Róna-Tas András már csak két egyszerű betűt mond kifogástalanul egyeztethetőnek.

A székely és türk rovásjelek egyértelmű megfeleléseinek hiánya kritikus hibája a türk rokonítás elméletének. Az első probléma abból adódik, hogy a régi török írás nem teljesen alfabetikus – ez esetben egy-egy fonémának (kiejtett hangnak) nagyjából egy-egy jel felelne meg –, hanem inkább átmenet a szótagírás és a valódi ábécé között. 38 jeléből négy szótagot jelöl, négy mássalhangzópárokat, kilenc mássalhangzónak pedig két formája is van a magánhangzók magas vagy mély hangrendjétől függően.

Ezzel szemben az általunk ismert székely rovásírás szinte teljesen fonetikus és alfabetikus, pár kivételtől eltekintve minden fonémának egy betű (ill. jelpár) felel meg. Kivételt képeznek például az s és t hangok, amelyeknek – az érintkező magánhangzók magas vagy mély hangrendjétől függően – magas és mély hangrendű változatai is léteztek.

Még így sem kellőképp meggyőző, hogy miért van mindössze kettő tökéletes megfelelés. Ezek egyébként a nagyon egyszerűen jelölt sz (türk magas hangrendű változat) és n betűk jelei. Az előbbi egy függőleges vonal, az utóbbi nagyjából egy fordított „C”. Ezzel szemben a türk rovásírás sok különböző és lényegesen eltérő változatai között is körülbelül 20 teljes megfelelés van. A székely és türk jelek általános hasonlósága nem sokkal több, mint például bármelyikük germán rúnákkal való hasonlósága. A felületes hasonlóságok ellenére pedig se a székely, se a türk írást nem szokták származási kapcsolatba hozni a germán rúnákkal a paleográfia (régi írások) kutatói. A kemény anyagokba (kő, fa) vésett írásjelek általában egyszerű vonalak és ívek kombinációjából állnak, így szükségszerűen hasonlít betűkészletük is.

A székely és régi török rovásírások rokonításának ennél talán még sarkalatosabb hiányossága azonban a székely rovásírásos emlékek folytonosságának hiánya. A meggyőző pontossággal olvasható és datálható székely rovásírásos emlékek csak legfeljebb a 16. századból származnak, 800 évvel az első orkhoni írásos emlékek után. Ezt és ennek logikai következményeit fejtegeti cikksorozatunk második része.

Források

Sándor Klára: A Bolognai rovásemlék
Varga Géza: A székely rovásírás eredete
Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv
Vékony Gábor: A székely írás története
Horváth Iván: A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé