A magyar és a sumer nyelv rokonítási próbálkozásai több mint 100 évre nyúlnak vissza. Ahogy nyelvészeti ismereteink gyarapodtak, úgy avult el az elmélet tudományossága. Mára már csak a népszerű irodalomban lelhető fel, a nemzetközi nyelvészvilág és a sumerszakértők is teljes mértékben és egyöntetűen elutasítják. 

A magyar, akárcsak a legtöbb nép, önazonosságának egy részét valamiféle legendás, dicső múltban keresi. Ennek legkorábbi példája a hun–magyar kapcsolat hite. Hunor, Magor és a csodaszarvas legendáját Kézai Simontól (IV. László udvari krónikásától, 1283) ismerjük, aki valószínűleg a 6. századi történetíró, Jordanes krónikájából vette át a hunok eredetmondáját. Ez egyben egyfajta történelmi jogot adott a magyarságnak a Kárpát-medencéhez. Hasonló, szarvasra vadászó két testvérről szóló történetek Eurázsia-szerte léteznek, és valószínűleg részei egy általános eurázsiai eredetmítosznak.

 A Tigris folyó

A hunok nyelvéről valójában szinte semmit sem tudunk, és a ránk maradt történelmi krónikákból sem lehet a hun–magyar összefüggést valószínűsíteni. A 19. század második felében a híres utazó, Vámbéry Ármin a magyar–török (turáni) rokonságot hirdette, de már a saját korában megcáfolták elméletét nyelvésztársai, Hunfalvy Pál és Budenz József. A turáni elmélet – Turán Irántól északra, a Kaszpi-tengertől keletre terül el – a finnugor és az altaji nyelvcsaládot próbálta meg rokonítani a tipológiai hasonlóságok alapján, amit azonban az alapszókincsek mélyreható összehasonlítása nem igazolt. A magyaron kívül nagyon sok agglutináló (a továbbiakban egyszerűsítve ragozó) nyelv van még, és szinte mindegyikkel próbálták már kapcsolatba hozni. A sumer is ilyen, de a finnugor nyelveken kívül ezek a próbálkozások mind eredménytelenek maradtak.

Kapós patina

A sumer az első ismert írott nyelv. Első írásos emlékei i. e. 3200-ból származnak, és valamikor az időszámítás előtti második évezredre valószínűleg már ki is halt, de még sokáig fennmaradt a tudomány nyelveként, akár a latin a középkorban. Ékírását a 19. század második felében kezdték el megfejteni. Mivel a sumer is ragozó nyelv volt, így először más, az európai tudósok számára ismert agglutináló nyelvekkel (finnugor és altaji) próbáltak meg rokonsági kapcsolatba hozni.

Történelmi presztízse miatt azóta szinte az összes ragozó nyelvet beszélő nép megpróbálta már kisajátítani magának, de a nyelvészet jelenlegi állása szerint izolált nyelv volt. Érdemes megjegyezni, hogy a Wikipedia angol kiadása nem is említi a magyar–sumer rokonítási kísérletet, annyira nagy a nemzetközi tudományos egyetértés ennek az elméletnek az elavultságában.

A ma létező nyelvek többsége valamilyen nagyobb nyelvcsaládhoz sorolható (ismert ellenpélda a szintén izolált baszk vagy koreai nyelv), ezért nehéz elfogadni, hogy a sumer is elszigetelt nyelv lett volna. Az élelmiszer-termelés és a kereskedelem elterjedése előtt azonban a törzsi népcsoportok csak ritkán érintkeztek, így nyelveik is egymástól függetlenül fejlődtek. Az izolált nyelvek ma is viszonylag gyakoriak az egymással alig érintkező törzsi területeken, például Pápua Új-Guinea őserdőiben.

A sumer mint nyelv

A sumer nagy hatású nyelv volt, és szavait sok más nyelv, többek között az akkád is átvette. Ezek a szóátvételek azonban nem bizonyítanak nyelvrokonsági összefüggéseket. Az európai nyelvekben sok szó eredetét vissza lehet vezetni az akkádig. A magyarban ilyen pl. a cseresznye, agipsz vagy a kömény. Ezek azonban többszörös közvetítéssel jutottak el hozzánk, és egyértelműen jövevényszavak. Azaz, még ha bizonyíthatóan találnánk is sumer–magyar szóösszefüggéseket, az sem igazolná a magyar nyelv sumer eredetét.

A probléma azonban ennél mélyebb, és a sumer nyelv ékírásos rendszerére vezethető vissza. A sumert kezdetben szó-, később pedig inkább szótagjelekkel jegyezték le. Ebből következik, és mindezt tovább bonyolítja, hogy a legtöbb sumer ékjelnek többféle olvasata van, és egy-egy szó (hangcsoport) többféle módon is leírható. Tehát az ékírás nem minden hangot jelöl pontosan, és a jelek jelenlegi hangtani értelmezése is csak konvenciónak tekinthető, amit más, jobban ismert nyelvekből (pl. az akkádból) próbáltak meg visszafejteni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a sumer–magyar kapcsolat magyar „kutatói” valójában sem a sumer nyelvet, sem az ékírást nem ismerik, csak másodlagos forrásokra hivatkoznak, elképzelhető, hogy mekkora kavarodás és pontatlanság lesz a végeredmény.

A "sumerológusok" tévedései

Jellemző, hogy a sumer nyelv önjelölt magyar kutatói gyakran még azt sem tudják, hogy a sumer szavak nagybetűs szedése nem a szó hangalakját, hanem az olvasás/kiejtés bizonytalanságát jelöli. Nem meglepő hát, hogy az amatőr sumerológusok a tudománytalanság szinte összes lehetséges hibáját elkövetik. Sumer helyett néha akkád szavakat használnak, máskor az ékírásos jelek önkényes, szakemberek által nem támogatott olvasatát választják kiindulási alapnak, a magyar szavaknál pedig a ma használatos kiejtésre támaszkodnak, figyelmen kívül hagyva nyelvünk ismert történeti hangtani változásait.

Az összes tévedést lehetetlen volna felsorolni, de jó ízelítőt kínál belőlük például Komoróczy Géza könyve (Sumer és magyar?). Itt illik megjegyezni, hogy a sumer nyelv és az ékírás igazi szakemberei mind magyar, mind nemzetközi szinten teljesen elhatárolódnak a sumer–magyar nyelvrokonságtól.

Az önjelölt „sumerológusok” által a magyarban kétes módon fellelt sumer szavak még így sem felelnek meg a nyelvrokonság elfogadott ismérveinek. Nem mutatnak szabályos hangmegfeleléseket, és nem az alapszókincs köréből kerülnek ki. A nagyon nagy idő- és térbeni távolság szinte lehetetlen feladat elé állítja azokat, akik a magyarok sumer származását hirdetik. Így egyetlen fegyverük a tények meghamisítása marad.

A "sumerológia" és a politika

Már az egyik legkorábbi sumer–magyar nyelvrokonítási kísérletet is – Somogyi Ede: Szumirok és magyarok, 1903 – „izzó magyar sovinizmus” jellemezte még saját elvtársa, Galgóczy János szerint is, és ez azóta sincs másképp.

A sumer–magyar nyelvrokonság elméletével kapcsolatos vélekedések másodjára 1956 után, az emigrációban kaptak új lendületet. Ismertebb képviselőik közé tartozott Bobula Ida, Badiny Jós Ferenc és Gosztonyi Kálmán, akik mindannyian külföldön tevékenykedtek. Ott nem kellett szembesülniük a magyar szakértő-társadalom kritikájával, sőt még hivatkozhattak is politikai üldözöttségükre.

Ma is igaz, amit a szanszkrit nyelv szakértője, Schmidt József filológus írt 1925-ben, miszerint „egy, a tudomány mezébe bújtatott politikai mozgalom[ról]” van szó. A legártatlanabb esetben a magyarság öntudatát szeretnék vele felvirágoztatni, mindegy, milyen áron: akár egy nem létező, dicső sumer múlttal is.

Péli Péter