Divat hülyézni a rossz helyesírókat, pedig lehet, hogy problémájuktól épp ők maguk szenvednek leginkább. Összeállításunkban a Homártól eljutunk egészen Schmitt Pálig és hivataláig, közben pedig kiderül, kik azok a nyelvtannácik és miért ejtenek helyesírási hibákat a legelvetemültebb kötözködők is.
Magyarországon is össznépi sport a rossz helyesírású polgártársak lehurrogása, cikizése. A közelmúltban Schmitt Pál kapcsán még a politikában is felbukkant a témakör. Januárban Kiss Norbert, a Köztársasági Elnöki Hivatal Társadalmi Kapcsolatok Hivatalának vezetője azt nyilatkozta: kifejezetten örül, hogy a köztársasági elnök újévi köszöntője, s benne a himnuszidézet hibásan jelent meg, hiszen pontosan az volt a céljuk, hogy a magyar nyelv és a helyesírás kérdéseire irányítsák a figyelemet.
Véleményünk szerint Schmitt Pál és a helyesírás kapcsolata egy valóban fontos problémára hívhatja fel a figyelmet, de ez nem a köztársasági elnök és hivatala által emlegetett probléma, hanem a diszlexia és a diszgráfia, pontosabban az ezekhez való viszonyulás témaköre.
Aki nem tud helyesen írni, nem feltétlenül buta vagy műveletlen: lehet, hogy csak diszgráfiás. Az államfő sorozatos gikszerei egyre inkább azt a gyanút erősítik, hogy ő is ebben a betegségben szenved. De alkalmas-e egy diszgráfiás a köztársasági elnöki funkció betöltésére?
Az olvasási és az írási zavarokról dióhéjban
Az olvasási zavar neve diszlexia, az írási zavaré diszgráfia. Ezek a részképesség-zavarok meglehetősen gyakoriak, gyermekkorban 3-8 %-os előfordulási arányukkal a leggyakoribb neurológiai eredetű zavarok közé tartoznak. Gyakran jelentkeznek együtt, viszont nagyon fontos, hogy nem járnak értelmi fogyatékossággal! Az sem tartozik ide, ha valakinek a rossz oktatási módszer miatt vannak a szövegekkel problémái – sajnos ez Magyarországon viszonylag gyakran előfordul. Okozhat még olvasási és írási rendellenességet felnőttkori agysérülés is, de ez jóval ritkább, mint a már gyerekkorban jelentkező változat.
Az érintettek idegrendszere másképpen dolgozza fel a beszédhangokat, ami aztán problémát okoz az olvasásban és/vagy az írásban. Éppen ezért a tünetek már iskoláskor előtt észlelhetőek, habár ekkor természetesen nem lehet még diagnózist adni: a gyerekek később kezdenek beszélni, nehezen tanulnak mondókákat az óvodában, és így tovább. (A konkrét tünetek nagy mértékben egyénfüggőek.) Habár a diszlexiás gyerekek számaránya a konkrét nyelvtől is függ, az kultúrafüggetlenül igaz, hogy több közöttük a fiú, mint a lány. Az olvasási és írási zavarok családi halmozódást mutatnak, sőt a kapcsolódó gének feltérképezése is jól halad.
A teljesítmény szinte minden esetben javítható, minél hamarabb történik meg a diagnózis, annál nagyobb mértékben – ez a mai felnőtt generáción sajnos már kevésbé segít. A gondok a helyesírás-ellenőrző használatával sem küzdhetőek le teljesen, mert az nem a képes kiszűrni minden helyesírási hibát. Ráadásul a probléma tovagyűrűzhet: ha valaki nehezen ír, akkor kerülni fogja az írással járó helyzeteket, és ezzel kevesebb gyakorlatot is szerez.
Az olvasási, írási zavarok a mindennapi életben még viszonylag sikeres kompenzáció után is sok nehézséget okoznak. Az pedig, hogy az agy másként dolgozza fel a beszédhangokat, még jó teljesítményt nyújtó személyeknél is kimutatható; semmiképpen sem lehet tehát azt mondani, hogy az érintettek egyszerűen lusták lennének.
Diszkrimináció?
Ha egy érintettnek gyorsan vagy stresszhelyzetben kell produkálnia szöveget, a teljesítménye látványosan romlik, ez fontos lehet például panasztevés esetén vagy hivatalos ügyek intézésekor. Ott egyrészt nem feltétlenül áll rendelkezésre segítség, másrészt maga a helyzet is negatív érzelmeket válthat ki. Sajnos a gyakorlatban ez ahhoz vezet, hogy a nem szabványos helyesírású panaszokat kevésbé veszik komolyan, sőt a panasztevőt akár még nevetségessé is tehetik. Jó példa erre a Tékozló Homár fogyasztóvédő blogra érkezett levél, amit már a szerkesztők is erős prekoncepcióval közölnek:
“Jöjjön tehát a csodás panasz, amit kizárólag a lendületes stílusa miatt rakunk be, hiszen a konkrét ügyről elég hézagos információkat közöl:”
Az angolban külön kifejezés is létezik azok az emberekre, akik más helyesírására tesznek rosszindulatú megjegyzéseket: őket hívjákgrammar Nazinak, azaz nyelvtannácinak. A kifejezés nem egészen pontos, mert a nyelvtannácik tipikusan nem nyelvtani, hanem helyesírási kérdésekbe szoktak belekötni, habár szívesen lovagolnak „nyelvhelyességi” kérdéseken is.
Megjegyezzük, a levél hibás helyesírása ellenére pontos információkat tartalmaz: közli az időpontot, az üzletet, a konkrét eseményeket. Aligha alaptalan a feltételezésünk, hogy ha ugyanezt az e-mailt az akadémiai követelményeknek megfelelő helyesírással küldte volna be az olvasó, teljesen más bevezetővel kerül ki a szöveg a blogra. A helyzetet tovább rontja, hogy a hozzászólók nagy része kigúnyolja a panaszost (egy fogyasztóvédelmi weboldalon!), elhangzik a „tuskó”, „hülye”, „tahó”, sőt némi cigányozás is becsúszik. Csak néhány józanabb hozzászóló jegyzi meg, hogy „jól elvettétek a posztoló kedvét a civil kurázsitól”.
Más szemében a szálkát
A mások helyesírásában kivetni valókat találók helyesírása rendszerint szintén nem tökéletes. Nem is csoda, hiszen a magyar helyesírás számos eleme következetlen. Több szabály szükségtelenül bonyolult, például ilyen a külön- és egybeírás a problémaköre. (Mint hivatkozott korábbi cikkünkből kiderül, a jelenlegi szabályozás bizonyos esetekben meg is nehezítheti az olvasást! Ugyanakkor a diszlexia és diszgráfia problémáját az egyszerűbb helyesírás nem oldja meg!) A kivételek olykor teljesen önkényesek, sőt az is előfordul, hogy éppen azt az alakot bélyegzik meg, amelyet szinte minden beszélő használ. Ezért is javasol számos szakember helyesírási reformot, aminek célja nem a helyesírás nagy mértékű megváltoztatása lenne, hanem a szabályok leegyszerűsítése és közérthetővé tétele. Magát a szabályzatot is egyszerűbben kéne megfogalmazni, hogy probléma esetén bárki tudja, mit hol keressen, és a modern számítástechnika lehetőségeit is jobban ki kellene használni. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően nemcsak az olvasási és írási zavarral élő emberek járnának jól, hanem mindenki.
Az elnök alkalmasságáról
Az elmúlt napokban rengeteg támadás érte Schmitt Pált amiatt, hogy szemlátomást nehézségekkel küzd a helyesírás terén. De tulajdonképpen miért is várjuk el, hogy az államfő tudjon helyesen írni? Láthattuk, hogy a rossz helyesírás adódhat részképesség-zavarból is: betegségről van szó, amiről a beteg nem tehet. Persze nem tudjuk, hogy a konkrét esetben tényleg erről van-e szó, az mindenesetre elgondolkodtató, hogy szinte mindenki rögtön Schmitt műveletlenségének és gyenge értelmi képességeinek próbálta betudni helyesírási hibáit. Fontos azonban leszögeznünk, hogy önmagában a diszgráfia senkit nem tesz alkalmatlanná az elnöki hivatal betöltésére.
A köztársasági elnöknek természetesen van hivatala, megnyilatkozásait általában átolvassák, szerkesztik a munkatársai. Ha ez nem vagy gyenge színvonalon történik meg, ez nem feltétlenül az elnök hibája, hanem az egész elnöki hivatal nem jól végzi a dolgát. Ez persze annak ellenére probléma, hogy Magyarország az 1989-es alkotmánymódosítás óta parlamentáris köztársaság. A parlamentáris és az elnöki (prezidenciális) köztársaság között az a döntő különbség, hogy az előbbiben az elnök hatalma javarészt csak ceremoniális, a tényleges döntéshozó hatalom a parlament kezében összpontosul. Az elnök dolga leginkább csak az, hogy tekintélyt parancsoljon. Várhatóan ez a közeljövőben sem fog változni, Navracsics Tibor a Népszabadságnak legalábbis még júliusban leszögezte: „Nem akarunk prezidenciális köztársaságot”. Mivel az elnöki poszt javarészt jelképes, alkalmas lehet rá bárki, akire az állampolgárok felnéznek: író, tudós, vagy akár neves sportoló is. A köztársasági elnökre attól még felnézhetünk, hogy rossz helyesíró, de a köztársasági elnöki címre nézve dehonesztáló, ha a hivatal folyamatosan csapnivaló helyesírású szövegeket ad ki a kezéből.
Most kicsit olyan a helyzet, mintha azt harsogná lelkesen az egyébként magát progresszívnek gondoló baloldali sajtó, hogy egy mozgássérült ne legyen elnök, mert nem tud szépen elvonulni a díszsorfal előtt. Természetesen érvelhet bárki amellett, hogy a mindenkori köztársasági elnök alkalmatlan a pozíciójára, de aligha hivatkozhat pusztán az illető helyesírására. Akik hasonló érveket használnak a Schmitt Pál ellen, kirekesztőként viselkednek. Ezt az sem menti, hogy maga Schmitt is kirekesztő megnyilvánulásokat tett, amikor a magyar nyelv védelméről volt szó…
Most itt a nagy lehetőség, hogy Schmitt a hátrányból előnyt kovácsoljon. Ha nem a magyar nyelv védelmét erőltetné, hanem mozgalmat indítana a nyelvi intolerancia, sőt, kifejezetten a diszgráfiához kötődő előítéletek ellen, személyes példáján mutatva meg, hogy ilyen betegség mellett is milyen sokra viheti az ember, akkor társadalmilag valóban fontos feladatot teljesítene, és jelentősen hozzájárulhatna ahhoz, hogy Magyarország élhetőbb, felszabadultabb és boldogabb ország legyen.
