Kutatások bizonyították, hogy az öngyilkosságra hajlamos személyek nyelvhasználata eltér másokétól. Miben áll a különbség?
Közismert, hogy Magyarország már évtizedek óta súlyos helyzetben van: a világ öngyilkossági és öngyilkossági kísérleti statisztikáinak a legkomolyabban érintett csapatában található hazánk. Igaz volt ez az egész XX. században. 1968 és 1987 között pedig magasan a „világelsők” voltunk. A külföldi szakemberek elképedve kérdezgették is, miért van ez. Mivel nem volt lehetőség több tudományágat bevonó kutatások végzésére, pontos magyarázatot nem adhatunk. Mára már változott a helyzet: öngyilkossági mutatóink úgy a rendszerváltozás időszakától, 1988-tól olyan komolyan csökkentek, amilyen mértékben ez máshol nem volt megfigyelhető – több mint harminc százalékkal esett vissza a hazai öngyilkosságok arányszáma. Ez nagyon örömteli fejlemény, de túl nagy örömre nem ad okot, hiszen az öngyilkossági adatokra tekintve látható, hogy jelenleg így is a hetedik helyen állunk a világ országainak sorában.
Az öngyilkosság-kutatók sokáig az ún. „fekete doboz”-modell alapján néztek az öngyilkos (szuicid) magatartásra. Ezért csupán az öngyilkos tett és az az előtti kommunikációs események láncolatának szabályszerűségeit vizsgálták, csak ezt tekintették közvetlenül vizsgálhatónak; úgy vélték, hogy a személyiségen belüli, ún. „intrapszichés” folyamatokra csak következtetni van mód.
Beszéden keresztüli vizsgálat
Dr. Boncz István habil. (a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara, Szent-Györgyi Orvos-centrum pszichiátere) viszont már 1999-ben azt fogalmazta meg, hogy az úgynevezett Ringel-féle preszuicidális szindróma (az öngyilkosság előtt kialakuló viselkedési elváltozás; tudatbeszűkülés, csökkent agresszivitás, fantáziavilág) nagyon (esetleg az azonosságig) hasonló a hipnózis alatti sajátos, módosult tudatállapothoz, ezért érdemes ezt a hipnózis alatti állapotot modellként használni az érdekében, hogy jobban megérthetőek legyenek az öngyilkos-magatartás külső és belső milyenségén túl a személyiségen belüli folyamatok is.
Boncz ennél a feltevésnél természetesen tovább is ment: a hipnózisos modell alapján kezdte vizsgálni az öngyilkos magatartás bizonyos elemeit. Ennek célja nem csupán az volt, hogy fontos szabályszerűségeket tárjon föl, hanem az is, hogy ezek a fölismerések hasznosuljanak az öngyilkosság megelőzésében (így annak kezelésében-utógondozásában is).
Ringel szerint minden öngyilkosságot vagy komolyabb kísérletet azonos lélektani konstelláció előz meg. Ezt a konstellációt igen különböző lélektani problémák válthatják ki, tehát maga az öngyilkosság a személyiség feszültségeinek egyfajta meghatározott kifutási útja. E konstelláció az „öngyilkosság előtti szindróma”, vagy „preszuicid szindróma”. Ennek három lényegi jegye:
- fokozódó dinamikus beszűkülés: a személyiség érdeklődései és motivációi a külvilág felé csökkennek és szűkebbek, érzelmi beszűkültség, az emberi kapcsolattartás szegényessége vagy hiánya;
- az agresszivitás gátlódása (az agresszív indulat nem tud megnyilvánulni, súlyos a frusztráció, amely nyomán indulati feszültsége nő: öngyilkosság előtt a személyiség általában önmagára haragszik);
- a saját értékrendbe és életszemléletbe vetett hit jelentős csökkenése s menekülés a fantáziavilágba (a külvilágtól elvont pszichés energiák a fantáziavilágot hajtják meg, a fantáziatevékenységben érik meg az öngyilkosság gondolata és terve).
Első lépésként az öngyilkossági kísérletet már elkövetett emberek szuggesztibilitását (azaz a hipnózisra való fogékonyságát) kellett megvizsgálni. Ez azért is fontos, mert a szuggesztibilitás segíthet például a Werther-effektus megértésében. (Az öngyilkossággal foglalkozó szakemberek Werther-effektusnak hívják az utánzásos, tanulásos, modellkövetéses öngyilkosságot, utalva ezzel Goethe 1774-ben megjelent regénye, a „Die Leiden des jungen Werthers” főhősének öngyilkosságát követő „járványra”. A probléma megjelenését a különféle médiumok is kiválthatják, elsősorban a televízió. Az ilyen „divatok” hatással lehetnek az elkövetési módok területi eloszlására is).
Az egyik alapvető kérdés, hogy egyáltalán van-e különbség a szuggesztió iránti érzékenységben azok között, akik követtek már el (sikertelenül) öngyilkosságot, és az átlagos magyarországi lakos között – egész pontosan: a „volt öngyilkosok”, egy vizsgált kontrollcsoport tagjai és az úgynevezett magyar standard között.
A másik fő probléma, hogy észlelhető-e valami jellegzetesség, illetve megfogható különbség a motoros (izommozgató – pl. a beszédmozgások izmait) és a kognitív (megismerő, értelmező) tesztekben az öngyilkosságra hajlamos személyiségűek és mások között?
A szóasszociációs és a nyelvészeti (lingviszikai) vizsgálatok
A tudattalan megismerésének az lehet az egyik módja a szóasszociációs teszt. Az asszociáció során a tudattalan működését a „feladott” szóra adott „válasz” reakcióidejével és a válaszok tartalmának értékelésével lehet jellemezni, föltárni. Alapvetően tehát azt célszerű összehasonlítani, hogy mekkora a reakcióidő éberen, illetve hipnózisban, valamint hogy mekkora a szuicid magatartásukat már „bizonyítottak” és a kontrollcsoport tagjai között.
A nyelvi vizsgálatok olyan lexikai-szemantikai (szókincsbéli-jelentéstani) sajátosságok keresésére, feltérképezésére szolgálnak, amelyek különösen erősen jelen lehetnek az öngyilkosságot már megkísérelt emberek hipnózishoz kötődő spontán beszédében (ún, „álomlátás”).
Lényeges, hogy a válaszok tartalmi-minősítési (például pozitív-e vagy negatív, milyen tematikus irányultságúak az asszociációk) elemei mennyire függenek attól, hogy a tesztlanay éber vagy hipnózisban van, s mennyire befolyásolja őket az egyén öngyilkossági hajlama. Az is érdekes, hogy mindezek a szempontok kapcsolatba hozhatóak-e az ember környezeti mintáival (általánosan elfogadott, hogy az öngyilkos magatartás bizonyos mértékig tanult „nem adekvát problémamegoldási stratégia”-k).
A vizsgálat: szóasszociációs teszt, álomtartalom-elemzés, nyelvészet
A szükséges hipnotikus állapotban a kísérletvezető a szavakat egyenként mondja a vizsgált személyeknek, akiknek az első eszükbe jutó szóval kell válaszolni. A reakcióidőt az ingerszó első szótagjának a kimondásával kezdődő és a válaszszó első tagjával befejeződő időtartam jelenti. Természetesen ehhez elengedhetetlen hangfelvételt készíteni a vizsgálatról.
A nyelvi (lexikai, szemantikai) jellegzetességek vizsgálata során az alanyoknak azt kell elmondaniuk a saját szavaikkal, hogy milyen álmot láttak a hipnózis alatt. Ezekről a beszámolókról is hangfelvételt kell készíteni, majd írásban rögzíteni. A számláláskor csak a szavak tövét veszik figyelembe, a toldalékolásokat nem. Boncz István az eredményeket „A magyar nyelv szépprózai gyakorisági szótára”-nak (Füredi–Kelemen, 1989) adataival hasonlította össze.
Mit mond a beszéd?
Már magában az is érdekes eredmény, hogy kiderült: a korábban öngyilkosságot megkísérlő személyek egyértelműen érzékenyebbek a hipnózisra, mint a legtöbb ember. Viszont azok, akik szuicid mintát is mutató környezetből jöttek, de maguk nem szuicid hajlamúak, nem különböznek a nem ilyen közegből érkezőktől.
A szóasszociációs próbák kimutatták, hogy a szuicid hajlamúaknak mind éberen, mind hipnózisban hosszabb a beszélgetéskori reakcióideje, mint az nem hajlamosaknak. Az első, illetve a többedik öngyilkossági kísérletet elkövetők reakcióideje közt is található különbség: az tapasztalható, hogy az utóbbiak reakcióideje hosszabb.
A válaszszavak kategóriáinak vizsgálata azt mutatja ki, hogy az öngyilkosok csoportjának tagjai mind éberen, mind hipnózisban gyakrabban „kapcsolnak” (asszociálnak) kórosan, mint a kontrollcsoport tagjai. Ez azt jelenti, hogy a megértő-értelmező képesség valamelyes mértékű torzulása következtében számos inger a halállal vagy az öngyilkossággal kapcsolatos asszociációként kerül a szuicid személyiség közelébe.
Az álombeszámolók tartalmának nyelvészeti elemezése azt muatta, hogy az öngyilkos csoport tagjai háromszor több tagadó jellegű nyelvi elemet használnak, mint az öngyilkos magatartást nem mutatók. Ezek a tagadó elemek öngyilkos hajlamúak álomelbeszéléseiben háromszor gyakrabban bukkannak föl, mint a magyar nyelv szépprózában a gyakorisági szótár szerint.
Az öngyilkossági tettet már elkövetettek csoportjában a rokoni kapcsolatra utaló szavak sokkal gyakoribbak, mint a kontrollcsoport tagjainál. A rokonok, családtagok álomban való megformálódása a család szocializációban játszott fontos szerepét bizonyítja. Ugyanezt támasztja alá a szóasszociációs teszt is: az öngyilkos hajlamúak sokkal gyakorabban asszociálnak ilyen kifejezésekre.
A következtetések
Az erősen hipnábilis egyének éber állapotban is jól reagálnak a szuggeszciókra, tehát szuggesztibilisek. Az érintetteknél sokkal hatékonyabbak azok a külső tényezők, amelyek a szuicid viselkedésmintát megelevenítik, tetté formálják.
A tömegkommunikációs csatornákon, a televízión érkező közléseknek is fontos szuggesztív hatásuk lehet öngyilkossági folyamatokra. A televíziónak adott, szinte „családtag” helyzete a realitásérzék elvesztéséhez vezethet. A tömegkommunikációs hatás hasznosítható is lehetne, ha pl. a híradás egy adott destruktív esemény kapcsán a negatív konzekvenciákat is említené (pl. a saját és másoknak okozott károkat, szenvedést), illetve történhetne említés olyan esetekről, amelyek kilátástalannak vélt helyzetek sikeres megoldásáról is szólnának: természetesen mindebben nemcsak a szószerinti tartalom, hanem a megfogalmazás stílusa, modalitása, nyelvi milyensége is nagyon jelentős tényező.
A tagadó nyelvi megnyilatkozás (Kézdi Balázs: „negatív kód”-ú kommunikáció) lehet a Ringel-féle preszuicidális szindróma beszűkült állapotának a jele. A tagadás a legklasszikusabb elhárító mechanizmus. A tagadás lehet az a társadalmi értékek, normák meggyengülésének a jele: az egyén úgy látja, hogy csak helytelen eszközökkel érhet el célokat – megfelelő életkörülményeket, életminőséget. Ellentét van a kulturális normák, célok, valamint az emberek lehetőségei között.
A talált nyelvészeti megnyilatkozások: a tagadás, a negatív modalitású szavak, a családtagok említése segíthetnek felismerni a segélykérő kommunikációt (cry for help). A tagadás általános nyelvi megjelenése kapcsán feltétlen kiemelendő az elfogadó hozzáállás: a szuicid állapotban az ember nem akar így tovább élni, ez az élethelyzet számára elviselhetetlen; ebben az állapotban a racionális meggyőzéssel, „lebeszéléssel” reménytelen és fölösleges próbálkozni.
A fentieket észben tartva odafigyelni egymásra, odafigyelni a beszédre! – ezt a gondolatot szerettük volna megosztani, erre szeretnénk fölhívni mindannyiunk figyelmét.
Grétsy Zsombor