Önözzelek? Magázzalak? Vagy tegezzem? – A 16. századig általános volt a tegezés. A középmagyar kor végére azonban a társadalmi változások megkövetelték, hogy a különbségek a kommunikációban is nyomatékosabban megjelenjenek, így alakultak ki a magázás formái.
Amit mondunk, az egy dolog. Hogy hogyan mondjuk, abból már több minden kiderül. Beszéd közben különböző döntéseket kell hoznunk, hiszen nem mindegy, kinek hogyan adjuk elő mondandónkat. A speciális mondattípusok, szavak megválasztásában nemcsak érzelmi viszonyulásaink, de társadalmi viszonyaink is tükröződnek.
Az udvariasság választás eredménye
A mai nyelvhasználatban sokszor okoz gondot annak eldöntése, hogyan válasszuk meg a megfelelő köszönési és megszólítási formákat. Egyszerűbbnek tűnik az az életkor, amikor még mindenki mindenkit tegezett.
Késő ómagyar kori írásos emlékek arról tanúskodnak, hogy a magyarban eredetileg a tegezés volt az általános. Tegezte a földesúr a szolgáját, de a szolga is az urát, igaz, ez utóbbi fűzött hozzá tiszteletet sugalló megszólítást is. Tehát a tegezés nem jelentette az egyenlőséget, csak éppen a különbségeket más nyelvi elemek fejezték ki.
Vannak olyan nyelvek a világon, amelyek nem követelik meg a tu és vousnévmások közötti, azaz a tegező és magázó névmás választását, de a magyar nem ilyen. Sőt, mivel két formával (maga és ön) is találkozhatunk a magyar magázásban, bonyolultabbnak tűnik a helyzet. Hogy miért alakult így, és okoz gondot ma is például a maga és az ön közötti választás, azt talán történeti szempontból lehet a leginkább megérteni.
A magázás megszületése
A nyelvtörténet a mohácsi csata (1526) és a felvilágosodás kezdete (1772) közé eső időszakot középmagyar kornak nevezi. A tragikus kimenetelű mohácsi események új korszakot nyitottak: a politikai, társadalmi és művelődéstörténeti változások mellett a nyelvi változások is jelentősek voltak. Ebben a korban érkezett el hozzánk a humanizmus és a reformációszellemi áramlata, melyek nagy hatással voltak az anyanyelvi kultúra kibontakozására, továbbá ezek indították el a nyelvi egységesedést is, és szorgalmazták az írásbeliség fejlődését. Az egymás után keletkező bibliafordítások is a nyelvbe történő tudatos beavatkozást támogatták. A könyvnyomtatás megjelenése pedig a nagy technikai változást hozta el a kultúrába. Ebben a korban, a 16-17. században alakult ki a magázás is, ami szintén hasonlóan nagy jelentőségű változás, ami nyelvi és társadalmi esemény is volt egyben. Noha a társadalmi viszonyok addig is jelölve voltak a megnyilatkozásokban, azt sugallta, hogy a társadalmi változások nagyobb mérvűek, mint addig voltak, s így a különbségek érzékeltetése nyelvi szempontból is fontossá vált.
Átmenetet képező formák
Az első lépés az udvarias tegezés különböző módozatainak kialakulása volt. Tiszteletet adó címekkel, megszólításokkal, kifejezésekkel egészítették ki a második személyű névmást: pl. te Kegyelmed, többes számban is: ti Nagyságotok. A megváltozott megszólításhoz igazodott az igeragozás is: a Kegyelmed valójában harmadik személyű forma, s az állítmány is harmadik személyű ragot kapott. A második és harmadik személyű formák még jó ideig együtt éltek, keveredtek is, főleg, mert az igyekezet ellenére sem volt mindig világos, mit lenne jobb használni. Mai szemünknek, fülünknek igencsak furcsán hat egy olyan összetett mondat, amelynek egyik tagmondatában az állítmány harmadik személyű, a következőben pedig második személyű, holott ugyanarra az alanyra vonatkozik: „Nagyságod írja meg, mi akaratod…”
A kísérő megszólításként használt kegyelmed idővel egyre semlegesebbé vált, eredeti jelentése elhomályosult, s az egyre alacsonyabb társadalmi státuszúakkal szemben is használni kezdték. A semlegessé válás következtében aztán megjelentek a 21. század embere számára már csak a népmesékből, ízes-népies versekből ismert kelmed, kend alakok. A magázás evolúciója a 18. század végére jutott el oda, hogy már kísérő megszólítás nélkül kezdték használni a harmadik személyű névmásokat a társadalmi távolság kifejezésére.
Honnan jött a "magá-zás"?
A tiszteletadás megnevezésére szolgáló magázás szó a maga visszaható névmásból ered. A maga kegyelmed (16. század) szókapcsolaton keresztül válik személyes névmássá, és lesz belőle maga egyes számban és maguk többes számban.
A maga használata azonban nem volt kölcsönös: a magasabb rangúmagázta le az alacsonyabb rangút. Egyszerűen, implikálva a rangbéli különbséget. Ma a magázás szolidárisabbnak mondható formája ez a névmás. A tőlünk társadalmilag nem túl távoli személyekkel szemben használjuk, egészen családias jellegű is lehet. Azonban sokszor megüti a fülünket a „bántó nyelvhasználat”, ugyanis tiszteletlenséget is könnyen ki lehet fejezni a magá-zással. A sértő szándékkal történő alkalmazása már a maga személyes névmásként való feltűnésekor is előfordult. Sőt, olyannyira pejoratív jellegű volt, hogy írásban eléggé ritkán alkalmazták. A negatív vélemény a magá-zásról máig megmaradt. Ezért fordulhat elő, hogy a teljesen jóindulatú, pozitív jelentést sugalló használatát is sokszor kritika éri, és a beszélők háromszor is meggondolják, illik-e használni.
A rideg "önözés"
Az ön névmás használata már az újmagyar kor elejéről, a 18. század végéről adatolható, de akkor még eléggé szórványos volt. Később, a 19. században kezdték gyakrabban használni, nem kis segítséggel.Széchenyi István gróf érdemeihez sorolják az ön névmás elterjesztését, az udvariasabb magázás formájaként. Széchenyi nagy reformer volt, aki nemcsak a politika újraszervezését tartotta szem előtt, de a társadalmi átalakulást és a kultúra formálódását is. Ezért volt fontos számára a társadalmi érintkezés előkelőbb formáit népszerűsíteni, és az anyanyelvet ápolni. Ezek keresztmetszetében jelenik meg a kommunikáció udvarias és illendő formája, amit nemcsak a felső társadalmi osztályoknak illendő elsajátítania. Minden embernek kellő tisztelettel kell megszólítania a másikat, és erre a magá-zásnál jobb formának tűnt az ön-özés. Az öntudatos szóalkotás eredménye, az ő egyes szám, harmadik személyű személyes névmás felújítása az önbelőle, önmaga összetételek első tagjának önállóvá tételével. Széchenyi javaslata, hogy a német sie (’ő’) >Sie (’ön’, illetve ’önök’, udvarias magázó formák) mintájára használják azön névmást, annyira népszerű lett, hogy sok nyelvújításkor született szó is megirigyelné a sorsát: ma is aktívan használjuk. Jobb híján. Mert a magázás megbélyegzett, az önözés pedig túl ridegnek hat némely helyzetben. Így marad az udvariasság tükrözésére a tiszteletteljes, címeket is kiemelő, néven szólítás; vagy uramozás, hölgyemezés, asszonyomozás, ha nem ismerjük az illető nevét.
Retorziók
Ha a társadalmi érintkezésben a résztvevők valamelyike megszegte a kommunikációs-kulturális normákat, beleértve a tegezés és magázás közti választást, akkor akár az életét is veszélybe sodorhatta. A nyelvi tiszteletlenség azonos rangúak esetén párbajhoz, az alacsonyabb rangú tiszteletlensége a hatalmasokkal szemben súlyos, akár halállal fenyegető büntetéshez is vezethetett. Sajnos a magasabb rangúak az alacsonyabb rangúval szembeni gorombáskodás nem járt különösebb retorziókkal. Ezt is sugallja, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyokban egyoldalú volt a magázás használata: az alacsonyabb rangút nem magázta a nemes úr (vagy legalábbis nem volt jellemző régebbi korokban). A középkortól előre haladva az időben a tiszteletlenség következményei fokozatosan enyhülni látszottak, bár a sértett fél egyéni gondolkodásmódjától is függött, nemcsak a korszellemtől. Ma már legfeljebb megfeddnek bennünket egy-egy rosszul választott megszólítás miatt, vagy lecsúszunk egy állásról, vagy elássuk a szépen bimbózó üzleti kapcsolatot – de az életünkkel szerencsére már nem kell fizetnünk egy ilyen bakiért.
Déva
