Mi az: két szótag, -i a vége, és minden férfi utálja? A válasz: az összes „édi” szó. Vajon miért kelt ekkora visszhangot a „gügyögő” nyelvhasználat? Csak a szókincset érinti, vagy valami mást is? Biztos, hogy a használata csak egyes csoportokra jellemző? Meg fognak lepődni.
A mai magyar nyelvhasználat egyik legismertebb és leginkább visszatetsző jelensége az édi, husi, uncsi stb. típusba tartozó szavak elterjedése és használata. Az internet és a szóbeliséghez közel álló, mégis írott nyelvi formák (SMS, chatprogramok, internetes fórumok, e-mail stb.), amelyek sajátos stílust és nyelvezetet teremtettek, még inkább hozzájárulnak az ismertségükhöz. Emellett – valószínűleg angol hatásra – az y-nal történő írást terjesztik, elsősorban a fiatalok körében: cuky, köszcsy, puszcsy stb. A „mozgalom” ellen rengetegen lépnek fel, nyelvművelők és laikusok egyaránt. Sőt, utóbbiak az interneten manapság a (korántsem szalonképes, ám annál frappánsabb) „picsaszleng” terminussal nevezik meg. (Tanulságosak pl. az ehhez a – nem túl tartalmas – cikkhez írt, nem nyelvészektől származó kommentárok).
Mi lehet a kifogás a fenti – szabályosan működő, a főneveket (naci'nadrág', üccsi 'üdítő'), a mellékneveket (édi 'édes', husi 'húsos') és az igéket (pl. becsomiz 'becsomagol', szeriz 'szeret') egyaránt érintő jelenséggel szemben?
A leggyakoribb indokok az igénytelenség, a gyerekesség, a mézesmázosság, a nyelvi romlás. Ám lehet, hogy a fenti szócsoport felett túl könnyen törnek pálcát az ellenzők.
Így beszélünk mi
A fent említett típusba tartozó szavak közül néhány minden magyar ember szókincsében benne van. Mielőtt bárki is tiltakozni kezdene, tegye fel a kezét, aki sosem használta az alábbi szavak valamelyikét (zárójelben az eredeti, teljes alak): bugyi (bugyogó), cigi (cigaretta), csoki (csokoládé),mozi (mozgóképszínház), süti (sütemény). Ezek mára teljesen bevett, úgynevezett „szótári” szóalakok.
A szavak képzésében semmi huncutság nincs: a beszélő valahol az első szótag határán elnyisszantja a szót (pl. kar-ácsony), majd hozzábiggyeszti az -i képzőt (kari). Sőt, nem is feltétlenül az -i-t, mivel a választék nagyobb: a végződés lehet pl. -ci: ruci (ruha), tünci (tündéri), -csi: szemcsi(szemüveg), telcsi (telefon) vagy -szi: tüdőgyuszi (tüdőgyulladás). A nyelvészet ezt a fajta szóalkotásmódot játszi szóképzésnek nevezi.
Az ide tartozó szavakra még két dolog jellemző: a viszonylag gyors mulandóság, illetve a többértelműség (poliszémia). Ugyanaz a szó több mindent jelenthet – gondoljunk csak a cuki (cukros, aranyos/cukrászda) vagy a vili (világos/villamos) szópárokra.
Ki az a "mi"?
A címszereplő szavak legtermészetesebb és legismertebb használati köre a gyereknyelvé. A gyermekek szeretik a játékosságot, a mulatságos hangzást, a rövid, könnyen érthető szavakat. Az ide tartozó szavak mind kapcsolódnak a gyerekek világához: ácsi (állj!), bölcsi (bölcsőde), hugi(húg), isi (iskola), nyuszi (kisnyúl), ovi (óvoda), öcsi (öcs), uszi (uszoda).
A köznyelvben – elsősorban a pesti nyelv hatására (amelyre a századfordulón főleg a német és a zsidó nyelv hatott) – szintén elterjedt az ilyen képzésű szavak egy csoportja. A fentiekben említettük a cigi vagy amozi szavakat, de ugyanide tartozik a buzi (buzeráns) vagy a lovi(lóverseny) is. Ezek a szavak a pesti szleng első „aranykorában”, az 1900-as évek elején jöttek divatba, és mára teljesen elvesztették akkori nyegle, ám fiatalos színezetüket. A számuk azóta egyre nő: ilyen újabb keletű szó pl. a süni (ilyen címmel még újság is jelent meg!) vagy a hiszti (hisztéria) is.
A szaknyelvekben szintén meglepően magas az ilyen típusú szavak száma. Ilyenek pl. az informatikába tartozó moncsi (monitor), noti(noteszgép) vagy proci (processzor), az orvosi szókincsben szereplő depi(depresszió – mára teljesen köznyelvivé vált), epilepi (epilepszia),tüdőöcsi (tüdőödéma) szavak. A roppant férfias és hierarchikus rendőri nyelvből sem hiányoznak: biri (helyszíni bírság), őrmi (őrmester), stuki(stukker, pisztoly), szakszi (szakaszvezető), szoli (szolgálat). Céljuk minden esetben a rövidítés, esetleg a feszültségoldás – de hivatalos helyzetben természetesen sosem fordulnak elő.
A csoport- és hobbinyelvekben, azaz az egyes játékok, kisebb klubok, közösségek nyelvében szintén akadnak belőlük, különösen a gyakori szavak megnevezésére. Íme néhány, általam ismert példa: kari (karaván) – www.teveclub.hu, bari (barátságos mérkőzés), csati (csatár), csopi(csoport) – www.hattrick.org.
A fiatalok nyelve pedig természetesen hemzseg tőlük. Az 1988-as helyzetről így írt Tolcsvai Nagy Gábor nyelvész: „végül a kamaszironizálás, értékmegvonás az utóbbi évtizedben a gyermeknyelvi becézés gügyögésével bővült. A diri, suli, lufi mintájára jött az édi, a ruci, atemcsi (temető), a Hungi-fagyi, a Toldi kondi, a lovi (lóverseny) és rengeteg társa. E gyermeteg nyelvhasználat felnőttek, főleg idegenek között visszatetsző, bizalmaskodó, s a kamaszmagatartást még lejjebb szállítja a kisgyermekek szintjére a felnőttek között. Divatjának terjesztésében [az argó szavak közismertté válásához hasonlóan] szintén a középrétegek, hivatalnokok, eladók s közöttük is a nők jártak az élen.”
A mai ifjúsági nyelv egy lényeges tekintetben eltér a klasszikus, karcos, odamondogatós, „fiús” ifjúsági nyelvtől – mégpedig, hogy létrejött egy új, bőbeszédű, csevegős, „lányos” altípusa. A közvélemény az ide tartozó,goni (gonosz), ismi (ismerős), kivi (kíváncsi), köszcsi, puszcsi, undi(undok) és hasonló típusú szavakat ítéli el, és ezt valamennyi, hasonlóan képzett szóra kiterjeszti – noha az -i képzős szavaknak csak kisebb (bár egyre gyarapodó) csoportját alkotják.
Pláza, szilikon, völgy
És akkor álljunk is meg egy pillanatra. Vajon miért annyira zavaró ez a fajta nyelvhasználat? Miért bélyegzi meg a közvélemény?
A válasz roppant egyszerű: nem a szavakkal van problémájuk, hanem magával a stílussal. A „plázás” ifjúsági nyelvre ugyanis nem csupán az -iképző kiemelt szeretete, hanem pl. egyes kifejezések (kivi vok 'kíváncsi vagyok', naon 'nagyon') túlzott használata, jellegzetes hanghordozás, beszédstílus (affektálás, hadarás), öltözködés, zenei ízlés, sőt, életforma jellemző. A rosszallás ennek a stílusnak, illetve a stílus teremtőinek és követőinek szól.
Könnyű a csoport tagjait pl. az „emós”, „plázacica”, „műkörmöslány”, „szilikonbaba”, „szoliszökevény” vagy hasonló névvel illetni. Ezek egyrészt pontatlanok, másrészt sértőek a beszélőkre nézve. Többek közt azt sugallják, hogy az így beszélők elsősorban lányok (ami nem igaz), vagy, hogy az állítás az adott csoport minden tagjára érvényes. Ezt pedig nehéz bebizonyítani.
A jelenség azonban nemcsak Magyarországon figyelhető meg. Az Egyesült Államokban a 80-as évek környékén ütötte fel a fejét. Beszélőit Valley Girlöknek vagy Valeknek, szó szerinti fordításban kb. 'a völgyben lakó lányoknak', a beszédet magát pedig valspeaknek ('völgyi beszédnek') nevezik. A „völgy” a kaliforniai San Fernando-völgyre és környékére, illetve az ott lakókra utal.
A Valley Girlök megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a „plázacicákkal”: felső középosztálybeliek, jómódúak, anyagiasak, magabiztosak, vonzó külsejűek, költekezők és szabados életvitelűek. A karakterükön túl a nyelvezetük is hasonló, egyedi kifejezésekkel, intonációval, rengeteg érzelemkifejező (emocionális) eszközzel, divatszavakkal.
Így beszélnek ők - kis külföldi kitekintő
A becéző szavak nemcsak Amerikában dívnak. A brit angol egyik gyakran használt kifejezése a telly (television, televízió), de az írott sajtóban emellett sok más hasonló szóalak létezik.
A spanyol beszélt nyelv szinte hemzseg a kicsinyített szavaktól, amelyek semmivel sem jelentenek mást, mint szótári alakjukban: poquillo (poco 'kevés'), chiquillo (chico 'fiú'), horita (hora 'óra'), momentito (momento 'pillanat'). Mindez a teleregényekben, a televízióban is látható, tapasztalható, azaz a spanyol kultúrában is teljesen megszokott.
Az orosz nyelvről és kultúráról Csehov óta tudjuk, hogy az emberek, akár idegenek, sőt férfiak is galambocskámnak, szívecskémnek,kedveskémnek és egyéb, „édelgő” néven szólítsák egymást. Ez a magyar ízléstől igencsak távol eső forma ott fontos udvariassági szerepet tölt be.
Akkor miért?
Miért a hírverés, az erőteljes tiltakozás? Hiszen a nyelvi változások egyik iránya éppen a rövidítés. Számos mozaikszó (pl. APEH), összevont vagy összerántott szóalak (pl. szigszám) létezik. Ebbe a trendbe jól illeszkedik a fent leírt jelenség. Azaz a túlzott rövidítés nem lehet kifogás.
Az ok egyértelműen nem a forma, a hangzás vagy a betöltött funkció. Az adott szócsoport a hozzátapadt szociokulturális előítéletek miatt minősül társadalmilag ennyire megbélyegzettnek – ráadásul tévesen, hiszen a kívül lenézett, belül talán irigyelt társadalmi csoportba az ilyen szavakat használók csupán kis része tartozik.
Éljenek az előítéletek!
Végh Fruzsina Judit