Az átlagos nyelvhasználónak is felkeltheti a figyelmét egy olyan mondat, mint például „A fiú bement a házban”; s ha már észrevette, bizonyosan alkot is róla ítéletet. Vagy egyszeri, véletlen nyelvbotlásnak gondolja, vagy egyenesen hibázásnak tekinti. A nyelvész azonban másként látja. A hiperkorrekció vagy túlhelyesbítés természetes nyelvi jelenség.
Bár a jelenség elnevezése kevéssé ismert – hiperkorrekció, magyarra fordítva túlhelyesbítés –, maga a jelenség nagyon is hétköznapi és gyakran előfordul. Biztosan hallottunk, vagy magunk is produkáltunk a következőkhöz hasonló szerkezeteket, mondatokat: A fiú bement a házban; Ne szorítja meg annyira a kötést!, A tető teljesen beázott az esővégett.
A túlhelyesbített alakok, használatok, amelyeket ugyan hibásnak könyvelünk el, nem egyszerű grammatikai hibázások a nyelvhasználatban. A túlhelyesbítés jelensége válasz más nyelvhasználati jelenségekre.
A fiú bement a házban
A hiperkorrekciót kiváltó nyelvhasználati jelenségek nagy része a nyelvi változásokkal áll kapcsolatban. Vannak olyan nyelvi elemek, amelyek használatában, főleg szóbeli nyelvhasználatában ingadozás tapasztalható. Az ingadozás kezdetben ugyan szórványosan fordul elő, de a nyelvi változás az idő haladtával az adott nyelvet anyanyelvként beszélők egyre nagyobb részét érinti. Ez teljesen természetes folyamat. A nyelvhasználati bizonytalanságok azonban rendszeresen a nyelvi normától eltérő alakokat, használatokat hoznak létre, melyekre nagyon érzékenyek a normát követő beszélők.
A nyelvi normát, azaz követendő nyelvi mintát a sztenderd nyelvváltozat testesíti meg, amelyet normatív nyelvi szabályozások hoztak létre. A sztenderd változatot tekintik a legmagasabb presztízsű nyelvváltozatnak.
A nyelvi elemek sztenderd változattól eltérő használatát elítélik:stigmatizálják, és kerülni kezdik. A stigmatizálás végül addig fokozódhat, hogy az adott nyelvi elemeket akkor is kerülik, amikor azok használata helyes lenne a sztenderd változatban. Ha teljesen kerülik a stigmatizált nyelvi elemeket, akkor passzív hiperkorrekcióról beszélhetünk. A beszélők ilyenkor egészen más, egyértelműbb használatú nyelvi elemeket alkalmaznak mondanivalójuk kifejezésére, hasonlóan az idegennyelv-elsajátítás jellemző elkerülési stratégiáiban. Az aktív hiperkorrekció a feltűnőbb jelenség: ebben az esetben sem használják a stigmatizált alakot, és az el nem ítélt alakot használják ott is, ahol nem kellene. Például a hová? kérdésre felelő -ba,-be toldalékok helyett a -ban,-ben (a továbbiakban -bAn képlet, melyben az A az a vagy e magánhangzót jelöli) ragokat használják. Ennek következtében jönnek létre A fiú bement a házbanhoz hasonló mondatok, szerkezetek.
A hagyományos nyelvművelés szempontjából
A hagyományos nyelvművelő könyvek a nyelvi normától eltérő használatot, pl. a Hol? kérdésre válaszoló -bA-t hibának tartják. A miértekkel nem igazán foglalkoznak, és nyelvhasználati hanyagságból, igénytelen beszédből eredőnek tartják. A hiperkorrekt alak használatát viszont még ennél is sokkal durvább hibának tartják.
A nyelvi változás viszont természetes folyamat, amely abban nyilvánul meg, hogy egyes nyelvi elemek használatában ingadozást tapasztalunk. Például a Hol? kérdésre a szobában helyett a szobába alakkal válaszolunk, holott a nyelvi norma szerint a -ba,-be ragokkal csak a Hová? kérdésre adott válasz helyes. A bizonytalanság nemcsak a „hibás” használatban nyilvánul meg. Nyelvhasználati kutatások bizonyítják (pl. BUSZI – Budapesti Szociolingvisztikai Interjú), hogy a nyelvi változót tartalmazó mondatok helyességének megítélésében is felmerülnek bizonytalanságok a beszélőkben.
A hiperkorrekciót az váltja ki, hogy a bizonytalan, ill. a normától eltérő nyelvhasználatú beszélők a norma fenntartása érdekében saját beszédüket igyekeznek (nem feltétlenül tudatosan) „korrigálni”, „javítani”, de ez hibákat eredményez: ez természetes dolog, akárcsak az idegen nyelv használatakor elkövetett hiba. A nyelvművelés tudatosabb, kontrolláltabb nyelvhasználatra akar tanítani, a nyelvi norma konzervatív követésére. Ennek azonban nem az a leghatékonyabb módja, hogy egyes nyelvi elemek használatát, melyekre például a természetes nyelvi változások hatnak, „rossz nyelvi viselkedésként” tünteti fel: sőt, ezzel váltja ki a maga által még rosszabbnak minősített hiperkorrekt alakok használatát.
A nyelvi norma követése a természetes nyelvi változások ellen hat, lassítja a változást. Az írott nyelvben, nyelvhasználatban mutatkozik meg talán a legerősebben ez az ellenállás: írásban kevésbé tükröződnek a nyelvi változások, mert az írott nyelv használatában erősebben érvényesül a nyelvi norma. A bizalmas, informális kommunikáción kívül minden téren (az oktatásban, a formális kommunikációban, stb.) a nyelvi norma szigorú követése az elvárt.
Alulról felfelé
A hiperkorrekció társadalmi szempontból sem érdektelen jelenség. A magasabb társadalmi presztízs feltételezi a magasabb presztízsű nyelvváltozat használatát. A nyelvi változás leggyakrabban az alacsonyabb presztízsű, a nyelvi normát kevésbé betartó nyelvváltozatokból indul el, s halad a magasabb presztízsű változatok felé. A norma megőrzése, távoltartása a negatívnak ítélt változásoktól egy olyan ellenállást szül, amely a végletekig fokozhatja a stigmatizált alakok kerülését. Az ily módon létrejövő hiperkorrekciók pedig azáltal terjedhetnek el széles körben, mert mintának tekintett, magas társadalmi rangú személyek, a nyelvi norma képviselői produkálják őket, őket pedig az alacsonyabb rangúak utánozzák, de legalábbis utánozni igyekeznek. Így lehet, hogy a magas társadalmi pozíciójú minta követői, akik nem ismerik pontosan a norma szabályait, a nyelvi norma részének hihetik a hiperkorrekt alakokat is.
Nemcsak a nyelvi változások elleni tiltakozásnak, de a felfelé irányuló társadalmi mozgásnak is lehet mutatója a hiperkorrekció jelenléte egyes társadalmi rétegek nyelvhasználatában. A nem sztenderd, kevésbé értékelt nyelvváltozatot beszélők, akik valószínűleg alacsonyabb társadalmi szinteken állnak, megfigyelik a magasabb társadalmi presztízsű beszélők nyelvhasználatát. Összehasonlítják saját nyelvhasználatukkal, és kiválasztják azokat a nyelvi elemeket és nyelvhasználati módokat (Labov: használati jegyek), amelyek szerintük a magasabb presztízsű változat (a legmagasabb a nyelvi norma) jellemzői, s amelyek nincsenek meg a saját nyelvváltozatukban. Magas társadalmi rangú/pozíciójú személyek, például politikusok, orvosok, tudósok, gazdasági vezetők, magas végzettségűek beszédét, főleg a különféle médiaszerepléseket tekintik etalonnak. A kiválasztott elemeket alkalmazni kezdik a megfigyeléseik alapján, amitől nyelvhasználatuk/nyelvváltozatuk felemelkedését, értékesebbé válását várják – azaz azt, hogy ezzel a módszerrel elsajátítják a sztenderd, a magas presztízsű változatot, és azt használják. A nyelvhasználat javítása pedig egyértelműen kifejezi a beszélő azon szándékát, hogy feljebb kíván lépni a társadalmi helyéről. A megfigyeléskor azonban hibás nyelvhasználati szabályokat alkothatnak a beszélők. Amit saját változatukban helytelen használatnak ítélnek, azt a magasabb presztízsű nyelvhasználatban kerülik, még ha az adott helyzetekben helyes is. Ekkor is túlhelyesbített alakokat, használatot hoznak létre.
Déva