Romulust és Remust a monda szerint farkas szoptatta, mégis városalapítók és nemes viselkedésű, bátor férfiak lettek, sőt, Romulus lett Róma első királya. Lehetséges-e ez a valóságban? És ha igen, ennyire magáról értetődő-e, hogy egy farkasgyerek bármire viheti?
A magyar nyelvészet a „farkasgyerek” szót azokra a gyermekekre érti, akik vadon, az emberi civilizáción kívül, klasszikus értelemben vett szülők és család nélkül nőttek fel, és (olykor) állatok nevelték fel őket. Ennyiben a „farkasgyerek” szó kissé pontatlan (az angol nyelvészet az általánosabb értelmű feral child, 'vadgyerek' szóval él), hiszen a gyermekeket többféle állat is felnevelhette a medvétől a majomig. Az állatok közreműködéséről szóló beszámolók azonban nem feltétlenül pontosak vagy tudományosak, sőt, igen gyakran meseszerűek. Az mindenesetre tény, hogy vadon felnőtt gyermekek a mai napig vannak, és nem egy közülük igencsak nagy hírnévre tett szert.
Dzsungel, láp, kastély - fiktív "vadak"
A legismertebb farkasgyerek paradox módon mégis a képzelet szülötte: Maugli, Kipling A dzsungel könyve című regényének főhőse. A kisfiú története számos feldolgozást ért meg (többek közt Korda Sándor is készített belőle élő szereplős filmet 1942-ben), a leghíresebb azonban máig a Disney-féle rajzfilm, amely azonban jelentősen eltér a regénytől, mert a végén Maugli önként tér vissza az emberek közé.
Hozzá hasonló karakter Tarzan, aki azonban nemesi származású, és a majmok nevelik fel – egyfajta „szuperhőssé” alakítva a kisfiút. Az első róla szóló regény 1912-ben jelent meg, és még 27 követte. Tarzannak a mai (pop)kultúrára gyakorolt hatása gyakorlatilag felbecsülhetetlen: a figura számos feldolgozása és paródiája ismert.
Jókai Mór 1877-ben sorozatként megjelent regénye, A névtelen vár egyik szereplője korának legendás vadon nőtt gyermeke, a magyar Hany Istók(rá még visszatérünk).
Michael Mackenzie a 90-es években írta meg A bárónő és a komorna (The Baroness and the Pig) című drámáját, amelyből 2001-ben a Bárka Színház készített elgondolkodtató előadást Előhívás címmel. A történet egy, a disznók között talált lány komornává neveléséről szól, miközben nevelője, a magányos bárónő szintén sokat változik a lány hatására. Mindez inkább Robinson és Péntek viszonyát hívja elő a befogadó emlékezetéből, és pedagógiai üzenete van, azaz nélkülözi a farkasgyerekek titokzatos származásának ábrázolásából fakadó romantikát.
Az irodalmi példák tehát, mint látjuk, többnyire szélsőségesen egyértelműek: a talált szereplő vagy betagozódik a társadalomba, és annak teljes értékű tagja lesz, vagy – többnyire a saját, szuverén, és az emberi társadalom megismerését követő döntése alapján – visszatér a természetbe, ahonnan származik.
A valóság azonban persze sokkal összetettebb... és farkastörvényei vannak.
A lápi fiú
Hany Istókról a fentiekben már esett szó. Történetéből a népi képzelet faragott legendát, mert eredetileg annyit lehetett tudni a korabeli, 1749-ben készült feljegyzésekből, hogy a Fertő-tó környékén fogták ki a halászok a vízből. Magukkal vitték, megkeresztelték (a családneve a tó környéki láp, a Hanság, helyi népnyelven Hany földrajzi név, utóneve pedig a kor egyik leggyakoribb férfineve, az István lett). Az Eszterházyak udvarába került, de megszelídíteni sosem sikerült, beszélni nem tanult meg, s végül visszaszökött a Hanyba, és nem látták többé.
Hany Istók tehát valódi vadgyermek volt (itt látható róla egy – vélhetőleg nem őt ábrázoló – fénykép). Legendája azonban a mai napig él – olyannyira, hogy a térség az ő (újraértelmezett) arcával nyert pályázatot.
A hercegaspiráns
A leghíresebb „igazi” farkasgyerek a hercegnek is tartott, a köz- és tudományos gondolkodást máig megosztó Kaspar Hauser (1812?–1833). Esetében inkább tudatos elvadításról van szó, mivel – elmondása szerint – fogva tartották, nem beszéltek hozzá, nem mozoghatott, és fényt is alig látott, bár enni-inni adtak neki (ebben nagyon hasonlít Genie-re, a 20. század szomorú sorsú „farkasgyerek-celebjére”).
Ami az ifjú Kaspar történetében számunkra elgondolkodtató (és kétségeket ébresztő), hogy a lerongyolódott, testi-lelki roncs, 16 éves fiatalember feltűnően rövid idő alatt vált tökéletes társasági lénnyé, aki nem csupán beszélni tanult meg (nem is akárhogyan), de mind a mozgáskoordinációja, mind az értelmi és szociális képességei tökéletesen kifejlődtek. A mai ismereteink alapján ugyanis mindez képtelenség.
És bár Kaspar Hauser alakja nem kimondottan emiatt lett izgalmas és vitára késztető – sokkal inkább vélt vagy valós hercegi származása kavar viharokat –, a fiatalember afféle „kultúrsokkot” okozott, mivel a mai napig készülnek róla irodalmi és filmfeldolgozások.
A megnyomorított kislány
A híres farkasgyerekek sorát Genie-vel folytathatjuk, akit 1970-ben találtak meg Los Angelesben. Genie-t úgy 14 és 20 hónapos kora között látta egy orvos, aki azt közölte a szülőkkel, hogy a kislány kissé visszamaradt a fejlődésben, és enyhén retardált. Genie apja – aki maga is kiegyensúlyozatlan személyiség volt – a kelleténél komolyabban vette az elhangzottakat, és ezzel megpecsételte Genie sorsát.
Mindent megtett azért, hogy „megvédje” a gyermeket. Ennek érdekében a feleségének és Genie bátyjának is megtiltotta a beszédet, Genie-t bezárta a gyerekszobába, és nappal a bilire, éjszakára pedig a kiságyhoz kötözte. Genie-t minden kommunikációs kísérletért bántalmazta és megfélemlítette. Mikor 1970-ben, a gyermek 13. életévében az anya megelégelte a férje által alkalmazott terrort, megszökött otthonról és a hatóságokhoz fordult, a kislány majdnem teljesen süketnéma volt, mintegy 20 szavas szókinccsel rendelkezett, állatiasan viselkedett, a testi fejlettsége nem haladta meg egy 6–7 évesét.
Genie ezután 4 évig állt a média és a tudósok érdeklődésének kereszttüzében, noha ő maga nem tudott róla. 1974-ben a Nemzeti Mentálhigiéniás Központ végül megvonta a Genie-kérdés kutatási támogatását az eredmények elmaradása miatt, és a kislány számtalan nevelő- és szociális otthonban, majd az édesanyjánál talált menedékre. Soha nem tanult meg rendesen beszélni, de jelelni igen – szociális készségei pedig elsősorban az általa ismert személyek között működtek. Megtanult mosolyogni, és ha nyelvi eszközökkel nem sikerült, rajzokkal fejezte ki magát.
Genie jelenleg egy közelebbről meg nem határozott dél-kaliforniai nevelőotthonban él. Életéről 2001-ben készítettek filmet Mockingbird Don't Sing címmel.
Korlátok és sorompók
Noha a közvéleményt a fenti esetekből főként azok titokzatossága és olykor embertelensége ragadja meg, a tudományt (azon belül a nyelvészetet és a pszichológiát) sokkal inkább a nyelvi-szociális szempont foglalkoztatja.
A számos regényes, farkasgyerekekről szóló történetben ugyanis mindig felmerül néhány alapvető fontosságú kérdés. Ilyen pl. az, hogy marad életben a gyermek felnőtt segítség nélkül, meddig él a vadonban, milyen képességei vannak, mennyire képes beilleszkedni és tanulni – illetve, hogy hány éves.
Talán a legutóbbi a legfontosabb kérdés. A kutatások ugyanis – amelyben a farkasgyerekek szolgáltak fő tanulságul – fényt derítettek arra, hogy a nyelvtudás épp olyan képesség, mint pl. a látás: ha az agyat egy bizonyos életkorig nem érik nyelvi ingerek, a későbbiekben nem lesz rájuk fogékony. Ugyanezt a jelenséget az állatoknál mind az érzékelés, mind a kommunikáció tekintetében kimutatták.
A 20. század egyik legnagyobb nyelvésze, Noam Chomsky mondta ki először, hogy a nyelvtanulás genetikai-biológiai eredetű, s hogy az agy egy ún. „nyelvelsajátító készülékkel” (language acquisition device, LAD) rendelkezik, amely univerzális, azaz bármelyik nyelv elsajátítására alkalmas – az agy az egyes nyelvek elsajátítása során mindössze a huzalozást állítja be és módosítja.
Ha az agyat 6–7 éves korig nem éri nyelvi inger, lezárul az első biológiai sorompó, és ha az illető nem hallott emberi beszédet vagy nyelvet, a továbbiakban nem is lesz képes annak elsajátítására.
A második biológiai sorompó lezárulásának időpontja a 10–13. életév. Ha ekkorra az agyat nem éri idegen nyelvi behatás, az illető csak nagy fáradság árán és akcentussal sajátít el idegen nyelveket. A biológiai sorompó ugyanis a beszédszervek hajlékonyságával is összefügg.
A beszédszervek (azaz a hangképzéshez szükséges testrészeink: a nyelvünk, ajkaink, gégénk, hangszálaink stb.) hajlékonysága azt jelenti, hogy mennyire vagyunk képesek arra, hogy más nyelvek beszédhangjait, dallamát, ritmusát utánozni és produkálni tudjuk. A csecsemőknél ez a rendszer teljesen üres, vagyis egy kisbaba elméletileg a világ összes beszédhangját ki tudja ejteni (sőt, a beszédelsajátítást kísérő gügyögés során voltaképpen meg is teszi). Az anyanyelv elsajátítása után azonban a rendszer „beáll”, és csak 10–13 éves korig marad rugalmas – onnantól az anyanyelvünk hangjaiból, dallamaiból, artikulációs bázisából dolgozunk, amikor idegen nyelven beszélünk. Ezért az akcentus.
A farkasgyerekekről szóló mesék és mítoszok máza mögé pillantva, de a személyes tragédiáktól megfosztva őket tehát az a legfőbb tanulság, hogy egy gyermeknek mégiscsak szerető családban kell felnőnie, hogy nyelvi értelemben is ember lehessen.
