NYELVISZTÁN

1848. március 15-én Budapest és Magyarország nem volt többségében magyar anyanyelvű. A nemzetiségi kisebbségek magyar forradalomhoz való hozzáállását – és egyben a szabadságharc végső kimenetelét is – nagymértékben az határozta meg, hogy milyen következményeket, milyen nyelvi és kulturális jogok lehetőségét látták benne a nem magyar anyanyelvű lakosok saját maguk számára.

Vannak színek, amik nem csak színek. Olyan jelentést hordoznak már önmagukban is, amelyek hátrányosan befolyásolhatnak egyeseket a társadalomban. A sárga és a fekete üzenete egyértelmű: sárgának ázsiai embertársainkat gondoljuk, feketének pedig az afrikai bevándorlókat.

Ezek a színek tehát nem csak színek. Kulturális-metaforikus jelentéssel bírnak.

A fekete színnel kapcsolatos polémiák nyilván nem ránk, magyarokra a legjellemzőbbek (bár jó kérdés, hogy ránk jellemző-e bármilyen kellemetlen polémia, amit nem egy sajnálkozó vállrándítással intézünk el). Obama megválasztása sok szempontból mérföldkő volt – Péli Péter alábbi cikkében azonban azokat a furcsaságokat dolgozta fel, amelyeket az új elnök feketesége váltott ki politikustársaiban, a társadalomban.

 „Na, kit hívtál te napbarnítottnak?” (Fotó: MTI/EPA/Shawn Thew)
 

Közép-Európa burjánzó nyelvi dzsungel, ez alól hazánk sem kivétel. A – viszonylag – nagy nyelvek mellett egészen egzotikusak is megfordultak, tündököltek és eltűntek nálunk. Ha a magyar nyelv alapján szeretnénk jellemrajzot adni a magyar népről, akkor leszűrhetnénk, hogy egy kimondottan befogadó társaság vagyunk, aki egyaránt ölel keblére németet, szlovákot, olaszt, románt, cigányt, zsidót és horvátot, bolgárt, franciát, törököt, spanyolt, és még ki tudja, kit. Az angol nyelvért meg szinte megőrül Nyelvisztán polgára, s beszéli is napi szinten. Nyelvisztánban fontos dolog a beszéd!