A de viszonttól ki szokás borulni. Van, aki viszket tőle, allergiás rá, van, akinek a fülét sérti. „Vagy de, vagy viszont!” – szoktuk hallani az intelmet, ha esetleg kimondanánk. Úgy tűnik, a tiltás ellenére használatban marad, bár a nyelvművelők és a tanárok keltette hátszél nélkül valószínűleg észre se venné
A de viszont többek szerint logikátlan: aki kimondja, a magyar nyelv alapvető szabályai és a logika ellen vét. Rendszerint azt hozzák fel ellene, hogy felesleges két azonos funkciójú kötőszót egymás után tenni.
A nyelvhasználók már csak ilyenek: évszázadok óta írnak le és mondanak ki felesleges szavakat logikátlanul. Persze a de viszont csak hatvan éve számít hibának, így a régi szerzők felmentve érezhetik magukat.
Mitől lesz egyszer csak beszédtéma egy csendesen éldegélő nyelvi elem? A de viszont esete egy kis divattörténet a nyelvhelyességi szabályok világából.
Többszáz és de viszontozhatunk
A viszont (régibb formájában: viszontag) kezdetben helyhatározószó volt (kb. ’átellenben’ jelentésben), majd módhatározószóként szilárdult meg (kb. ’ezzel ellentétesen’ jelentésben). Csak ezután vált kötőszóvá. Már kötőszóvá válásának kezdetétől fogva előfordult más, ellentétet kifejező kötőszókkal. A devel alkotott kettőse a Magyar történeti szövegtár alapján már a 18. század vége (1779) óta előfordul. (A szövegtár 1772-ben vagy azután keletkezett szövegeket tartalmaz). Ilyen példákat találunk:
Ellentmondás, ellentét kifejezésére:
Az ó bornak új borrali töltése után keletkező ecetességet [...] távoztatni kell. De viszont láttam egy 1802-ki hordó jó aszúbort 1817-ben is ép állapotban (1856, tudományos szöveg)
Kölcsönösség kifejezésére is:
Várasbéli major külsö jószágai nélkül; És ezek a’ nélkül de viszont ne maradjanak (tehát egyik se maradjon a másik nélkül. 1779, irodalmi szöveg); hozomány nélkül nincs házasság. [...] De viszont, házasság nélkül nincs úri jog! (egyik nélkül nincs a másik. 1877, irodalmi szöveg)
Egyidejűség, párhuzamosság kifejezésére:
próbálja kivetni / Mellyéből [= melléből] az hatalmas erőt: de viszontagaz Isten / Még annál is inkább (1813, költemény)
A szövegtárban megjelenő híres de viszontozók közül néhány: Verseghy Ferenc, id. Fáy András, Baróti Szabó Dávid, Paulay Ede, Karinthy Frigyes, Balázs János. Ők nem tartották cikinek leírni. Persze honnan gondolhatták volna, hogy kerülni kell?
Egy kifejezés terjedésének vizsgálatakor érdemes nemcsak példákat szemezgetni a szövegtárakból, hanem statisztikát is készíteni. Egy nyelvi elem elterjedtségének egyik legbeszédesebb jelzője az, hogy egymillió szóban átlagosan hányszor fordul elő. Így jól összevethetők eltérő nagyságú szövegek is.
Ha a történeti szövegtárban megtalálható legújabb, 1997-es szövegtől az időben visszafelé 50 évenként metszeteket készítünk és megszámoljuk, hogy egymillió szóban hány de viszont szerepelt, azt látjuk, hogy a kifejezés a második világháborúig folyamatosan terjedt, a világháború után pedig visszaszorult:
Nyelvi hiba?
A de viszontot ma sokan tartják nyelvhelyességi hibának.
A nyelvhelyességi szabályok ugyanúgy terjednek, mint a városi legendák:valakinek eszébe jut valami, a többieknek pedig már tényként adja tovább. „A de viszont logikátlan” – ez egy ötlet, de ténynek hangzik. Tanár szájából végképp.
Egy 11.-es gimnazista fiú ezt szűrte le a de viszonttal kapcsolatban:
Például vannak olyan tanárok, akiknek így ettől feláll a szőr a hátukon, hogy ezt így ne használjuk és így megemlítik. Nem támadóan, csak így ilyen figyelmeztető hangnemben, hogy „ilyen, hogy de viszont, nincs”. És így ez sokunkra már ráragadt, hogy így egymásra is rászólunk, hogy „ilyen nincs” vagy hamarabb észrevesszük, hogyha valaki ilyet mond.
Ha valaki rászól a másikra, az persze nem okvetlenül jelenti azt, hogy ő is helyteleníti a kifejezést, vagy hogy butának tartja a másikat. Az előző fiú így beszélt erről:
Kutató: Ez a de viszont, akkor szerinted ez helytelen kifejezés?
Fiú: Hát én azért mondom azt, hogy helytelen, mert ugye mindenhol ezt hallottuk, hogy „ezt így ne használjuk, mert vagy de, vagy viszont” . Én nem érzem ennek most olyan nagy jelentőségét, hogy most hú, valaki milyen tudatlan, hogy ezt használja.
Azt mondani, hogy ez a kifejezés nem jó, illetve kijavítani miatta másokat: ez egyfajta szokás. Hagyomány. Sokan csinálják, ha olyan nagyon azért nem is gondolják komolyan. A hagyományok jó része már csak ilyen.
Mióta áll égnek a hajunk tőle?
A hagyományoknak, így a nyelvhelyességi szabályoknak is, eredete van. Simonyi Zsigmond Helyes magyarság című kötetében (1903) a de viszontnak nyoma sincs. Hasonlóan nem említi a Pintér Jenő által szerkesztett Magyar nyelvvédő könyv (1938) és Szécsi Ferenc Magyar nyelvvédő könyve (1943) sem. A dörgedelmek az ötvenes évektől mutathatók ki. A Köves Béla és munkatársai által szerkesztett Nyelvi segédkönyv szerkesztők számára (1954) lakonikusan így fogalmaz: „de viszont: elég viszont”. A minősítés: „mindenképpen kerülendő”. A kiadói szerkesztők tehát arra kaptak bátorítást, hogy irtsák a kéziratokból a de viszontot, ahol érik. Nem is véletlen, hogy 1948 után nyomtatott szövegekben alig olvasható: a központosított könyvkiadás szerkesztői sorra kikorrigálták a könyvekből, újságokból.
A tiltást nem minden fórumon volt elég két szóban megfogalmazni. Ahhoz, hogy az emberek meggyőzhetők legyenek, hogy kerüljék ezt az elemet, ideológia kellett. A Nyelvművelő kézikönyv (1980–1985) gondoskodott is erről. Az egyik érve az, hogy a de és a viszont összekapcsolása „eléggé nehézkes, szófecsérlő”: valami miatt tehát „helytelen”, Hogy mi miatt, az egy másik szócikkből derül ki:
„egy idő múlva gépiesen összefűzhetünk azonos értékű kötőszókat is, és ez már szófecsérlésre, sőt logikai zavarra vezethet [...]. Amellett ez is [ti. a kötószók bősége és összefűzése] hozzájárul ahhoz, hogy az ügyetlen fogalmazók egy-egy kötőszót csak efféle beszédtöltelékként, henyén ismételgessenek”
Szegény kötőszó-összefűzők kaptak a fejükre jócskán!
- Nem ügyelnek eléggé a beszédükre (gépies összefűzés),
- nincsenek eszüknél (logikai zavar),
- túl bőbeszédűek (szófecsérlés),
- egyszerűen buták és lusták („ügyetlen fogalmazók ... henyén ismételgessenek”).
Balázs Géza Magyar nyelvhelyességi lexikonja (2001) már kissé toleránsabb: „részben elfogadható”-nak tartja a kifejezést (hogy miért csak „részben”, az nem derül ki). Ez persze még távolról sem jelent elfogadást, azt pedig még kevésbé, hogy menő lenne de viszontozni, de a nyelvművelők talán kezdenek ráunni a kifejezés kárhoztatására.
Írásban mindig ritka volt
Feltűnő, hogy a kárhoztatás kb. akkor jelent meg, amikor a de viszont a legelterjedtebbnek számított. Mondhatnánk, hogy a nyelvi újításokkal szemben már csak így szokás fellépni, de itt szó sincs erről, hiszen 1779-ből már példa van a használatára. Egyszerűen ekkortájt kezdett feltűnőbbé válni, és ekkor jutott először eszébe valakinek, hogy akár támadni is lehetne.
A nyelvművelők valójában kicsit túlbuzogtak, mert a tiltás révén egy olyan kifejezést emeltek be a köztudatba, ami – írásban legalábbis – nem volt túl gyakori. Igaz, hogy a kor rangos kiadványaiban, pl. a Nyugatban és BrehmAz állatok világa 1929–1933-as kiadásában is előfordul, a devel és aviszonttal összehasonlítva azonban jóval ritkább azoknál:
Minden hatodik-tizedik viszont mellett ott találjuk a de-t, a legáltalánosabb ellentétet kifejező kötőszó azonban továbbra is verhetetlenül a puszta de.
Sajnos azt ma már nem tudjuk megállapítani, beszédben mennyire volt használatban, de abból, hogy írásban is terjedt, úgy tűnik, a beszédben is használták. Mint ahogy ma is gyakran halljuk, a tiltásoktól függetlenül.
Nyelvművelői hatás?
A de viszont karriert csinált mint nyelvhelyességi hiba. Ezáltal a kifejezés fennmaradása is biztosítva van egy időre, hiszen amiről beszélnek és amit javítanak, az a többi nyelvi elemnél nagyobb figyelmet kap, a létezése jobban az emberek fejébe vésődik. Legfeljebb kevesebben írják le, de attól még él tovább. És ki tudja, lehet, hogy ha majd a tanárok leszoknak a javításáról, többen le is merik írni. A nyelvi divatok mellett ugyanis a nyelvművelői divatok is változnak.
A nyelvművelők vagy a tanárok nem tudnak megváltoztatni vagy eltüntetni egyetlen nyelvi elemet sem. Csupán a figyelem középpontjába állítanak néhányat: rendszerint éppen terjedő jelenségeket, divatokat (a de viszontellen is akkor léptek fel, amikor észrevehetően terjedni kezdett). Megpróbálják befolyásolni a nyelvről való beszédet, fenntartani azt a gyakorlatot, hogy javítsuk magunkat és beszédpartnereinket. Egyes kifejezésekről sikerül elhitetniük, hogy kerülendőek, másokról nem.
Beszédes, hogy a Magyar Hírlap 1994 és 2001 közötti évfolyamaiban millió szavanként már csak egy de viszontot olvashatunk. Ebben az értelemben nyelvművelői sikertörténettel van dolgunk: van egy n + 1-edik valamink, amitől felállhat a hátunkon a szőr, amit kerülhetünk vagy amit kikorrigálhatunk a szövegeinkből. Klassz.
Szabó Tamás Péter
