A nők mindig arra vágytak, hogy a férfiakkal egyenlő bánásmódban részesüljenek. Hogy ezt elérjék, kommunikációs stratégiáikat is átformálják. Vajon ez hova vezet?
A férfiak és nők beszédét, kommunikációját külön-külön ritkán jellemzik (ha mégis, akkor sem különösebben tudományosan). Ez azért van, mert jellemzésük nagyban függ a másikétól, valamilyen tényező alapján történő összehasonlításukból születnek.
A hétköznapi szemlélet talán már átalakulóban van, de ha a férfiak és a nők közötti különbségekről van szó, az összehasonlítás általában nem a tudomány semleges megközelítésével történik, hanem a régóta megszokott felállásban: a női nyelvhasználatot a férfiakéhoz viszonyítják, mint egy alacsonyabb értékű nyelvváltozatot, nyelvhasználatot a normához. A tudomány álláspontja azonban más: a különbségeket „csak” feltérképezi, vizsgálja és leírja, de nem célja azokat „jónak” vagy „rossznak” értékelni.
A nő örök (második)
A nők „tömeges” társadalmi felemelkedése nem túl régen, kicsit több mint egy évszázaddal ezelőtt kezdődött csak (kivétel az a kevés matriarchális társadalom, vagy azok a - például iszlám - kultúrák, amelyekben a nők társadalmi szerepeit még mindig nagyon kontrollálják és korlátozzák), mert a domináns férfihatalomnak ez sosem volt érdeke. A társadalmi felemelkedés két kritikus állomása a politikai jogok (pl. a szavazati jog) elérése és a munkavállalás volt, de általánosságban mondhatjuk, hogy nők törekvéseinek fő mozgatója a férfiakkal társadalmi szinten egyenlővé válás volt.
A különbségek azonban még mindig megvannak: ugyanazért a munkáért egy nőnek többet kell küzdeni, kevesebb fizetésért, és ugyanazon teljesítmény mellett sem ugyanaz a társadalmi megítélése vagy a szakmai elismertsége – és ez nem valami városi legenda. (Persze, biztosan vannak kivételek is.)
A két nem egyenlősége megteremtésének az eszméje a kommunikációs viselkedést is megváltoztatta, és formálja a jelenben is. A megfogalmazás némi semlegességet sugall: ideális esetben úgy érhető el az egyenlőség, hogy mindkét oldal közeledik egymáshoz. A valóság azonban nem a tudományos semlegesség ideája szerint működik: a nőknek úgy tűnik, a férfiak nem közelítenek, ezért kell nekik, önerőből behozni a lemaradásukat, elérni mindazt, amit a férfiak már rég elértek. Hogy lehet „férfias” eredményeket produkálni? Hát, például úgy kell kommunikálni, mint ők.
Társadalom és nyelvhasználat
A nemek közötti nyelvhasználatbeli különbségeket már számos módon megfigyelték és vizsgálták a nyelvészek, és arra az általános következtetésre jutottak, hogy a férfiak és a nők beszéde eltér egymástól. A különbségek okai inkább kulturálisak, mint pusztán nyelviek. A nyelv csak tükrözi azokat a viselkedésmódokat, érdeklődési köröket, társalgási stílusokat, amelyeket a két nem képviselőitől elvárnak. Vannak olyan beszélőközösségek (jobban rétegzett társadalmak esetében), amelyekben a nyelvhasználat a nemek teljes társadalmon belüli viszonyát tükrözi. Ilyen például a japán, amelyben a nemek közötti különbségek fonológiai és lexikai szempontból is erősen jelöltek a nyelvhasználatban, sőt, a nemek társadalmi szerepeinek különbsége mellett a beszélők kora is árnyalja a rendkívül rétegzett viszonyrendszert. Kevésbé rétegzett társadalmakban (például az amerikaiban) a nemek közötti viszonyok nyelvi jelöltsége kevesebb.
A nyelvhasználati változások tükrözik a társadalmi változásokat, s ugyanúgy a nemek közötti viszony, társadalmi pozícióik változását is. Amiben, úgy tűnik, nincs nagy változás, hogy a legtöbb társadalomban a férfiak rendelkeznek több hatalommal; magabiztosabbak lehetnek, mint a nők, akiket ők igyekeznek a helyükön tartani. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a férfiak fékezik a nők társadalmi mobilitását. Mivel a férfiak pozíciói az erősebbek, kialakult egyfajta elfogultság a nyelvhasználatukkal szemben: a férfiak beszédét tekintik normának, s ez alapján ítélik meg a nőket. Mint feljebb említettük, a nyelvészeti megközelítés más: a férfi nyelvhasználatot nem etalonként kezeli, s ehhez viszonyítva deviánsak tartja a női nyelvhasználatot, hanem egyenrangú változatoknak tekintik őket, melyek között jellemző különbségek vannak.
A nemek közötti viszonyok változása legtöbbször onnan indul, hogy a helyükön tartott nők gyakran más és „jobb” helyre vágynak a társadalomban. Igyekeznek megismerni azokat a jelzőket (viselkedést, szokásokat, stb.), amelyeket a „jobbakkal” kapcsolnak össze a társadalomban, azaz azokkal, akiket maguknál társadalmilag magasabb rendűeknek tartanak. Ezért a nők jobban ismerik azokat a nyelvhasználati szokásokat is, amelyek a magasabb pozíciójú férfiakat jellemzik.
Ez modellként áll előttük, melyet próbálnak követni a társadalmi hierarchiában felfelé történő mozgás, az egyenrangúság elérése céljából. Azonban a „férfias” nyelvhasználati szabályok leképezése közben véthetnek hibákat vagy túláltalánosítanak. Az összehasonlítás során megbélyegzik azokat az alakokat, használatokat és kifejezéseket (pl. kicsinyítőképzős szóalakokat, „ugye”-kérdéseket, állítás esetén az emelkedő intonációt, bizonytalanságra utaló kifejezéseket), amelyek szerintük a túlzott nőiességet, és ezáltal a gyengeséget és alárendeltséget fejezik ki. Sőt, következetesen kerülni kezdik ezeket, ami tulajdonképpenpasszív hiperkorrekciónak tekinthető. Például az olyan szót gyakran használják a nők nyomatékosításra, és ezért a nőies nyelvhasználat egyik tipikus elemének is tartják. Azonban az olyan szónak nemcsak fokozó funkciójában, hanem mutató névmásként használjuk. A passzív hiperkorrekció azt jelenti, hogy a „férfiasított” női nyelvhasználat mutató névmási szerepében is igyekszik kerülni az olyan szót, és egészen más módokon igyekszik kifejezni ugyanazt az értelmet (p. úgy néz ki az olyanhelyett).
Azt mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a nők nyelvhasználatbeli változtatásai inkább tudattalanok, ösztönszerűek, mint tudatosak. Az előrelépni kívánók nem azzal töltik a szabadidejüket, hogy otthon hangfelvételeket elemezgetnek, és az eredményre építve kidolgozzák a maguk új, sikeresebb kódját. Teljesen természetes folyamat, amelynek általánosan elterjedő vonásai vannak (azaz nem egyedi esetekről, hanem egész csoportokat érintő tendenciákról van szó), és amelyet nem lehet akaratlagosan befolyásolni: megállítani, visszafordítani vagy hasonlók. Bár a férfi-női viszonyok ma erősen változóban vannak, talán mondhatjuk azt is, hogy a két nem közelít egymáshoz (pl. növekszik a nők befolyása), a régi minták még mindig megvannak, és még mindig van szerepük a szocializációs folyamatokban. A nyelvi szocializáció során olyan beszédsémákat gyakorolnak be a nők, amelyek csak megerősítik az alárendeltségüket a férfiakhoz képest. A minták is változnak, de nagyon lassan, úgyhogy még egy darabig biztosan marad a „férfinél a több hatalom, ezért ő az etalon” szemlélet.
Déva
